Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Kiszely Gábor: II. ... és elhal az isteni hang
aki Pompeius idején települt meg a Városban. Munkája ugyan nem maradt fenn, ám szelleme nyomon követhető két tanítványa rémséges Oresztész és Elektra ábrázolásában. Sztephanosz műve a nápolyi Museo Nazionaléban riogatja a szemlélőt, archaikus és klasszikus elemeket zagyválva össze; Me- nelaoszé pedig - a Termében látható időnként - mindehhez még hellenista vonásokat is vegyít, meg kell hagyni, elég elegánsan, habár ez mit sem változtat a jelenet élettelenségén s mesterkéltségén, az összetartó feszültség, az izzás hiányán. Más görög műhelyek azonban még nagyra tartották az igényességet. A Ke. előtti 2. században mutatja meg erejét a hellenizmus egyik legmarkánsabb stílus áramlata, a sűrű, tekervényes formákban tobzódó szenvedélyes realizmus, amelynek ékes példája a Pergamoni oltár domborműve. Athénban, ahol igen mélyen gyökereznek a klasszikus hagyományok, ekkor alakul ki az a rendkívül mutatós, megmunkálásban, formaadásban módfelett pontos neoattikai ábrázolásmód, melynek szellemében alkotja az ismeretlen mester Rómában a Köztársaság utolsó éveiben a Michelangelo által is nagyra becsült Belvedere-torzót. Az irányzat legtöbb művészének nagysága azonban jószerével a kicsiben mutatkozik meg. Gyönyörűek például a vatikáni Braccio Nuovo csarnokában a fent szalagszerűen végigfutó domborműveken táncoló lányok: delejes vonzással töltik meg az élettelen, semleges hátteret, folyvást kilépni belőle, hajlanak, lebbennek a szemlélő felé, olajsima fényként ontva a bennük lüktető eleven energiát. Nem messze innen, a Belvedere udvarának Apolló-kabinetjében látható a bikát vezető Nike, amelyet az akropoliszi Győzelem templomának reliefje inspirált. Össze lehet hasonlítani a mozdulatot, a ruhán átsejlő test vonalait, a finom lény éteri bűbáját az ottani múzeumban kiállított „Szandálját megoldó Nike” ragyogó alakjával. A Krisztus előtti évszázad véres huzavonái, a hol kibékülő, hol seregeik élén újfent acsarkodva egymásnak rontó triumvirek, s szüntelen bizonytalanság kis híján összeroppantják a már világbirodalomnak számító Rómát. Aköz- erkölcsök állapota, akár a gazdaságé, siralmas, a jogrendbe vetett hit meginog, a hagyományok tisztelete elsekélyesedik, a rossz közérzet elől sokan az asztrológiában keresnek menedéket, másokat viszont, köztük Vergiliust és Horatiust, messiásvárás hatja át; egy tiszta, erős jellemű valakire vágynak, aki megállítja a hanyatlást, s új, biztonságot kínáló rendet alkot. Octavianus, Julius Caesar fogadott fia s örököse K.e. 42-ben tizennyolc éves fejjel kezdi politikai pályafutását. Kezdettől fogva azon van, hogy tudatában és cselekedeteiben a legnemesebb Rómával azonosuljon, s nincsenek különösebb gátlásai, amikor elbánik a jellemben és tehetségben messze mögötte maradó vetélytársaival. 27-ben győztesként kerülve ki a gyilkos fenekedésból, olyan művet alkot, amilyet csak kevesen a történelem során. Hamarosan minden katonai s polgári hatalom birtokosa, Augustus, pontifex maximus, pater patriae, uralma a ráncba szedett, megbízható fegyveres erőkre s a császári tartományok jövedelmeiből származó gazdagságra, a Senatusra és a népgyűlésre gyakorolt befolyására valamint az iskolázott hivatalnokok rétegére támaszkodik. Személyes integritásából származó tekintélye megengedi, hogy a törvényekhez való különösebb kötődés nélkül is megtegye azt, amit helyesnek vél az állam érdekében. Bölcs intézkedésekkel gátat vet az általános erkölcsi züllésnek, a jog s a hagyományok semmibe 1104
