Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10. szám - Szalay Károly: Groteszk és karikatúra a középkori magyar képzőművészetben
Megjelenésük változatos, szerepüknek megfelelően groteszk-félelmetesek, kaján gonoszak, komikum a legritkább esetben jellemzi ábrázolásmódjukat. Jellegzetesek a Brassói fekete templom szárnyas-sárkány (repülő sárkány: félelmetességének egyik oka, hogy hüllőszerű csúszómászó, ura a víznek és ura a levegőnek is) falpillár díszei, a vértesszentkereszti sárkányos oszlopfő, a jáki templom északi tornyában a „közös fejű” sárkányokból alkotott fejezet, mindkettő az 1200-as évekből. Hasonlóképpen a „karcsai, zsámbéki sárkányos fejezetek, Literen a madártestű, páros sárkány az egyik kapuzat oszlopfőn.” Különleges filozofikus mondandójú jelkép a gyerőmonostori templom déli falán, a kígyókat szoptató nő. A sárkányábrázolások igen változatosak, de van köztük hasonlóság egymástól távol eső vidékeken is. A már említett gyerőmonostori templom tornyának „északi ikerablakában megjelenik a kéttestű, egyfejű sárkány jáki megoldásban, de formailag a gyulafehérvári északi mellékhajó griffel viaskodó sárkányhoz hasonlóan.” (35) Sitkén a sárkány, az 1200-as évekből, a „Jóság” - Isten báránya a kereszttel - szimbóluma mellett szerepel. A hüllők, a gyíkok, a krokodilok, a kígyók a sárkány-szimbólum körbe tartoznak. Madár testrészekkel kiegészülve, olykor egymás kereszteződései. Kígyószerű és krokodilszerű (repülő) sárkányok is gyakoriak. (36) A magyar néphitben sárkány és kígyó hasonlóan negatív, a mintegy félszáz szólásmondás erre jó példa. (37) Meglepően érdekes egy késői, 1812 tájáról származó Pétervásári templom szószékre vezető lépcső karfa díszítése: kígyó, alligátor, gyík, béka kúszik fölfelé. Nem tudni, negatív jelentésüket elvesztették-e a 19. század elejére vagy az állatokat megszelídítő szent ferenci legenda analógiájára készültek. Tény, hogy a középkorban is előfordultak efféle „ellentmondásos”, nem éppen „eszmei” helyükön lévő díszítmények. A szászsebesi templom szószékének a párkányzatán „halfarkú, szárnyas, emberarcú lények láthatók.” (38) E torz, groteszk, felemás figurák átvezetnek a szörnyek jelkép-családjába. Szörnyek, keveréklények ,MM dig a gonoszt testesítik meg a sárkány, a kígyó és a szörnyek.” De, nem hagyható figyelmen kívül, folytatva Dávid László szövegének idézését: „A ritkábban előforduló állat-jelek közé tartoznak a pelikán (Székelyderzs, gyámkő, - Riomfalva, zárókő, a sas) oroszlánok közt vagy egymással összefonódva (Gyulafehérvár, oszlopfők), a hal (két múzeumban őrzött románkori oszlopfő), a leopárd (Nagyszeben, keresztelő medence, XIII. sz. - Nyárszent- benedek, harang, 1493), már összetettebb értelműek.” (39) A szörnyek, a felemáslények keresztény magyar és összeurópai jelképi ábrázolásai jószerint a görög mitológiához nyúlnak vissza. Skylla sárkányszerű keverékalakja, a sötét és a világos Gorgó, a kígyótestű Akheólos (a szakállas gyulafehérvári szirént juttatja eszembe), Odisszeus szirénjei, a Harpyák; a kentaurok is fóllelhetők a magyar gyámköveken. (40) A szirének és a kentaurok „ama kísértetek, melyek a hívőt szüntelenül körülfogják” és elterelik a „világiasság tengerére” vagyis a bűn és kárhozat vizeire. A kentaur pedig kivált a rosszra kísértés jeképe. A pécsi felső templom szirénje az 1000-es évekből, természetesen kívül, kihívó pózban fogja két halfarokban végződő lábát. (Ehhez hasonló a kompozíciója a jáki templom két 1093
