Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Bangha Imre: Rabindranáth Thákur (Tagore): Bengáli versek
Hívjad hát ezt tantételnek Lelkem felörvendett e Világ-Én alkotta gyűlésen: kezében ecset, palettáján színek. A tudós szerint az öreg Hold „kegyetlen és ravaszul nevető' - mint halál-követ, prédát leső, közelít a Föld kebléhez. Egy nap majd mérhetetlen vonzásába ölel tengert és hegyet: a halandók világában az Eljövendő új füzetébe alászáll a lapot betöltő Semmi, és elnyeli az éjszakák és nappalok könyvelését; az emberi hírnevet semmivé teszi a mindentudó halhatatlanság, s a történelemre a végtelen éj tintáját keni. A búcsúnapi ember szeme ledörzsöli a színeket a világról; a búcsúnapi ember lelke egybegyúrja az érzéseket. Az erő reng majd minden égben, fény nem gyullad semerre sem. Lant nélküli társaságban táncol majd a zenész ujja, húrt nem penget. Azon a napon egyedül marad a költészettelen teremtő a kéktelen égben a személytelen létezés algebrájával. Akkor e nagy mindenségben túl és túl, a végtelen és számolatlan szférák között sehol nem csendül e hang: »Szép vagy!” „Szeretlek!” Vagy talán a teremtő újabb önmegvalósításba fog világkorszakok múltán? Ismételgeti-e majd a világvégi éjben: „Szólj, szólj, mondd, hogy szép vagy, mondd, hogy szeretlek!” (Sántinikétan, 1936. május 29.) 1245
