Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Rónay László: A fertő elfeledett költője: Mentes Mihály

Ó szép magyar fold, könnyel-vérrel ázott,

Szeretnék himnuszt mondani neked.

De lásd, az átok hús elégiává Hangolta át e könnyes éneket.

S nem szűnnek soha ajkamról peregni Én Uram, forró szent hálaszavak,

Amiért a földről Magadhoz emeltél És örökségem csak Te vagy Magad.

(A fold)

A magyar sors reménytelenségét első és második kötetében emelt hangon elkiáltó költő a természetbe visszahúzódva, a dolgos paraszti életforma hétköznapjait figyelve csendesen, reménykedő alaphangon számolt be „haza- találásáról”. A falusi és városi élet és erkölcs ellentétét Mécs László is megszólaltatta zord ítéletet mondó verseiben. Mentes Mihály ugyanezt a témát egyszerű közlő formában mondja el, a nemcsak ebben a kötetében, hanem a későbbiekben is újra meg újra. Ezt a témakört a Vadvirágokban is intonálja:

Ott hagytam a városnak fényes Pompás nagy melegházait,

Ahol sok idegen, kényes virág már parancsszóra nyit.

A szemünkbe szinte rikítnak A százféle meleg színek.

A levegőt mámoros illat Búja varázsa tölti meg.

A mesterség, csináltság untat,

Kábít a fojtott, fülledt illat... így kívántam meg a falunkat.

Minden szép és egyszerű ottan:

Ott a virágok vadon nyílnak...

Ott magam is vadvirág voltam...

De maga is érzi, hogy a vadvirág-lét, az egyszerűség és változatlanság költői kiteljesedése ellenében hat, s a verset így zárja le:

Aztán - a szín egyforma mindig És egyszerű nagyon az illat:

A melegházak visszahívnak.

Mert emberhez haladás illik És szebbre, többre űzi vágy...

S én sem vagyok már vadvirág.

Jól ismert, Ady lírájában a legegyértelműbben megfogalmazott téma, a „kicsiny falu” és a rejtelmes nagyváros ellentéte. Mentes Mihály számára

911