Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - László Gyula: Farkas Jánosról
alatt egy nagybirtok intézője, azután pedig a Nagybereki Állami Gazdaság agronómusa volt.) Gyerekkorában Balatonlellén éltek, itt járt elemi és polgári iskolába, a polgári négy évét két év alatt végezte el. így időelőnyre szert téve már 16 éves korában érettségizett, s 17 évesen a Képzőművészeti Akadémia hallgatója volt. Ez már egy bizonyos báró Szunyogh Pál anyagi segítségével történt, aki ki tudja, hol s miként, észrevette az ő átlagosnál erősebb tehetségét a szobrászathoz, s a szárnyai alá vette az ígéretes gyermeket. Ebben az időben, 1936-ban jelent meg róla a Pesti Napló-ban egy képriport, ami az én gyerekkoromban még megvolt otthon, de hogy most Édesanyámnál van, vagy az én holmijaim közt elásva... - ebből való ez a kép, amit most elküldök, Gár- dos Miklós írásával. (Mellesleg valóban Medgyessyt tartotta mesterének, bár többeknél tanult. - Nagynéném Pátzay és Pásztor János nevét is említi - Erről Édesapám nyilván beszélt Gyula bácsinak is.) Idézet nagynénémtől: „Jancsi abban az időben a fiatal szobrászok egyik legjelesebbike volt. Szinte minden szobrászati díjat megnyert (kicsit és nagyot) amit inaknak kiadtak.” Kétszer nyerte el a Római ösztöndíjat, de csak a második alkalommal élt vele, s meghatározó hónapokat töltött Rómában. (Az én benyomásom szerint talán túlságosan is meghatározóakat, mivel a renaissance iránti csodálata talán gátja is volt az ő további fejlődésének.) De a háború nagyon beleszólt a dolgokba, nem tudom, végül befejezte-e a Főiskolát, katona volt, de csak a háború vége felé, mert családfenntartónak minősítették. Aztán nagyon zavaros idők következtek, nemigen volt miből megélni. Dolgozott Szentgotthárdon, Komlón, Ajkán, hosszabb ideig a szombathelyi r. k. székesegyházban, ahol a bombatalálat során elpusztult vagy megsérült szobrok restaurálása ill. újrafaragása volt a feladata. De elsősorban lelkileg volt nehéz azt az időszakot elviselni, tőle az ún. szocreál nagyon távol állt, nem tudta, de nem is akarta csinálni. így aztán nyomorgott, hányódott városról városra, tönkrement a házassága, s bizony többet nézett a rumospohár fenekére, mint az ajánlatos lett volna. A legnagyobb baj ez lett az életében, az alkohol sok olyan dolgot megölt benne, amire pedig nagy szüksége lett volna, s talán adottságként alapvetően megvolt benne. Kitartásra gondolok, szigorra önmagával szemben, s persze több optimizmusra. De neki sötét látomásai voltak a Föld jövőjét illetően, elsivatagosodott tájakat, tönkrement világot látott. Furcsa, összetett egyéniség volt, nem lehet őt könnyen jellemezni. Talán az a tény, hogy vér szerint olyan család leszármazottja, amelyikben sok évszázad hagyománya a műveltség, nyelvek ismerete, a gazdagság biztonsága miatt kialakult nagyvonalúság, esetleg önzetlenség, - hogy századokon át elég idő és lehetőség volt odafigyelni tudományra, művészetre, a világ gyakorlati és elvont dolgaira, s ez pallérozta az elméket, s a generációkon át a génekben tán öröklődhetett is - nos ez talán valóban jelen van az ő jellemében is. De az ilyen „kitenyésztett” famíliákban óhatatlanul megjelenik a dekadencia is, sokféle formában. Ugyanis a szabadságharc után volt néhány szervezkedés, összeesküvés a bécsi udvar ellen, ezek egyikében vett részt egy házaspár, a nevüket nem tudom, rémlik a Szegedy vezetéknév. (Anyai oldalról Szegedy Róza Antónia nevű nővére ükanyám, vagy tán még egy generációval régebbi felmenőm, így érdekes lenne tudni, ki is lehetett ez a szerencsétlen sorsú hazafi, lehet, hogy két oldalról azonos helyre futnak össze a szálak?) Nos az összeesküvést leleplezték, a házaspárt kivégezték, árvaságra jutott leányuk 867
