Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Kálnay Adél: Kérlelő (vers) Szemben a sötéttel
aranyhajú lányt a sötét oldalra, de nem sikerült, mert a lány sikoltozott, és megvetette a lábát egy vakondtúrásban, aztán amikor egy hatalmasat rántottam rajta, elzuhantunk mind a ketten, bele a koromba, s még gurultunk is egy keveset, mire fel tudunk tápászkodni. Az aranyhajú lány arccal esett a földre, csak a szeme fehérje látszott ki, olyan volt, mintha hirtelen fekete harisnyát húzott volna az arcára. A copfot már a játék elején kibontottuk, szőke haja ott röpdösött körülötte, s ahogy rázta a fejét, apró koromszemeket szitált ki belőle. Nem tudtuk, sírjunk-e, vagy nevessünk. Ki fogok kapni, mondta Manyi, és én tudtam, hogy nem túloz, kevesebbért is megverték nap mint nap, s azt is tudtam, hogy nem segíthetek rajta, mert nekem meg tiltva van, hogy vele játszak, így haza sem vihetem. Csak néztünk egymásra ijedten, féltünk mi már így, amikor szánkóval törtük össze magunkat, vagy amikor tönkretettük vadonatúj cipőnket a sziklánál, akkor is úgy látszott, nincs megoldás, aztán mégis rendbe jött minden. így lett most is, egyszerre tehénbőgést hallottunk, s erről eszünkbe jutott az itató, s már rohantunk is lefelé kézenfogva, le a mennyországi oldalon, meg sem álltunk a laposig, ahol a kút állt. A tehenek már mind ott hevertek kicsit távolabb a kúttól, csak a csordás kutyája lefetyelt a vályúból, de tőle nem féltünk, ismertük jól. Hideg volt a víz nagyon, a gyenge tavaszi nap nem tudta még felmelegíteni, szinte fáj a kezünk, ahogy kotortunk benne. Lemostuk az arcunkat, leporoltuk, amit lehetett, aztán leültünk mi is a fűbe. Be kellett fonni Manyi haját, mert nem mehetett így haza, s már a szereplésnek is vége lett, nem volt már aranyhajú lány, s én se voltam ördög, többször is neki- kezdtem a fonásnak, mert állandóan kicsúsztak a rendetlenebb hajtincsek, míg végre sikerült. Közben megbeszéltük, kinél hány fiú járt locsolni. Manyi ebben is nagyon ravasz volt, előbb engem kérdezett, aztán ő mindig eggyel több fiút mondott, mint én, de nem bántam, mert én is többet mondtam, mint a valóság, hozzámondtam azokat is, akik még eljöhettek volna. Arról is beszéltünk, ki mit adott a locsolóknak, s tudtam, hogy ekkor is hazudik, hisz pénzük egyáltalán nem volt, hogyan is lehetne igaz, hogy ilyenkor tízesek, húszasok és ötvenesek állnak halomban a vizespad melletti asztalkán, mikor az én anyám is, mintha a fogát húznák, úgy számolgatta ilyenkor kinek mennyit illik adni, s a bajból mindig nagyanyám segítette ki a félretett pénzecskéjével. Már csak nem adsz a Knyaskóné fiának tizest, hozzá járunk a hajunkkal, mit is szólna, mondta, és kisimított az asztalra néhány ötvenest, meg százast. Mi Manyiékhoz képest gazdagok voltunk, köves, padlós nagy házban laktunk, az igaz, hogy nem volt kívülről bevakolva, de Manyiék házához nézve egy palotának látszott. Náluk döngölt föld volt a padló, az ablakból ki lehetett lépni az udvarra, a tyúkok ezt ki is használták, ki-be jártak az ablakon keresztül, volt olyan is, hogy némelyik beletojt az örökké vetetlen ágyba. Manyiéknál mindent lehetett, amit nálunk nem. Lehetett ruhástól ugrálni az ágyon, és ha nagyon ugráltunk, bevertük a fejünket a plafonba, lehetett a fákról mosatlan gyümölcsöt enni, cukros, meg paprikás zsíros kenyeret kérni, és egyáltalán bármi mást csinálni, csak arra kellett nagyon figyelni, hol tart éppen az ivásban Manyi apja, s meg kellett érzni azt a pillanatot, amikor iszkiri, futni kellett, s elbújni úgy, hogy még a hangja se érjen minket utói. Hát igen, Manyiéknál minden más volt, még a Húsvét is, neki nem kellett 858
