Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Kálnay Adél: Kérlelő (vers) Szemben a sötéttel

a bútorok közé, a gyerekek felélénkülnek, úgy ráncigálja el őket az apjuk az autó széléről. Gézukát keresem, remélem szétnéz még utoljára a téren, de nem. A sofőrhöz kapaszkodik fel, elégedetten ül a nagy ablakban, előre mutogat valamit, talán, hogy merre lehet innen kimenni, aztán lassan megindul az autó.

Utószó

Igen, határozottan jobb így, nem látni őket, nem látni Gézukát. Elmentek s elvitték magukkal azt a kényelmetlen érzést, valahová, ahová már nem látok el. Am egy valamit, az első' döbbent pillanatot örökre itt hagyták nálam. Azt a kis ámyéklényt, akinek szemevillanását meg kellett látnom abban az őszi szürkületben.

Mese a szélről, a tűzről és az aranyhajú lányról

Nem tudom más hogy van ezzel. Én úgy vagyok, ha a tavaszi szél orromba kerget egy illatot, hát mintha engem is fókapna rögtön, s repítene vissza gyermekkorom tavaszaiba. Legjobban a föld szagát érzem s valami kesernyés füstét, amit talán a tavalyról mardt nedves avar ereget, mint bármely pillanatban működni kezdő vulkán pöfékeli a szürke felhőt, amíg nagyapám meg nem unja, és egyetlen mozdulattal szét nem teríti a felásás előtt álló ágyáson. Nem lehetett vacakolni, a kertnek Húsvétra rendben kellett lenni, hacsak nem állt még derékig érő hó a ház mögött, ahová kéretlenül is mindig úgy feltornyozta a szél, olyan rendesen, mintha legalább elszerződtünk volna vele még a tél elején. De különben a szél mindig inkább jóbarát volt. Ott a dombok között igen szelíden élt, talán mert mire hozzánk ért, már megszabdalták a magasabb hegyek, megfésülték az erdők, nem tudom, de nálunk már nem gyötört meg senkit és semmit, néhányszor megpörgette a füstöt a kémények fölött, szétdobált pár hangfoszlányt, összekócolta az asszonyok haját, aztán átsurrant a másik völgybe se szó, se beszéd. Egyszer azért alaposan megijesztett. Azelőtt volt még ez, mielőtt barátságot nem kötöttünk fenn a tetőn a selymes hosszú fűben. Valamiért haragudott rám, vagy csupán meg akart leckéztetni, egy életre figyelmeztetni arra, hogy mindennek amit teszek következménye van, s gyakran olyan, amire nem is számítok. Az úgy volt, hogy elcsentem valahogy a gyufát, és a pince tetején megpróbáltam tüzet gyújtani. Nem ment azonnal, mert a szél többször eloltotta, türelmesen elfújogatta sorban, remélte, tán elmegy majd a kedvem az egésztől, de nem. Csak még inkább vágytam látni a felizzó fűcsomót, s olyan közel hajoltam már, szinte leborultam a földre, úgy lobbantottam egyre fel a kis lángocskákat, míg végül a szél adta meg magát, makacs vagy, gondolhatta, hát lásd meg akkor, mire mégy ezzel a fene nagy akarásoddal. És láttam. A tűz pil856