Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Kálnay Adél: Kérlelő (vers) Szemben a sötéttel
KÁLNAY ADÉL Kérlelő Őrizd meg a hóolvadást, a pincét a kert végében, rozsdásodó hullámlemezzel a tetején, a jégcsap pattanó törését, poros, semmilyen ízét a szádban, a hóié csörgedezését az elvékonyodó jég alatt, a tavasszal előbukkanó föld szagát, a bokáig éró' agyagos sarat, a hegyre nyílként felfutó vadnyulat, a virágcsokor fákat, a hajadba hulló szirmokat, a fű selymes érintését talpad alatt, a tavaszi levegő' furcsa mámorát, az arcodon könnycseppként lefutó záport, a messzi kék eget, kedves madaraid cikázását a magasban, a folyó egykedvű loccsanását, összezárt két kezed közt a szöcske moccanását, a viharfelhők iramlását, lábaid futó zaját, a kiégett tarló szurkálásait, az esti harangkondulást, mely messze szétterül a tájon, a hazafelé tartó, jóllakott tehenek bó'gését, a kútba csobbanó vödör merülését, a befó'zésszagú udvarokat, a napon duzzadó párnák illatát, a tágra nyílt szemedben tükröződő összes hunyorgó csillagot, ami nyárvégi égboltról rád tekint, az érett körték puffanását, a fák rozsdás búcsúját, az égő avar mardosó füstjét, a messzi hegyek sürgető hívogatását, a nyúlós, lappangó ködöt, a hideg borzongató esőket, a kályhában felizzó hasábokat, a temetők gyertya- és krizantémszagát, a csikorgó havat a csizmád alatt, a téli estéken völgybe húzódó füst ízét, madarak lábnyomait a frissen hullott hóban, 850
