Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon III.
28 Ahogy az utcát rótta hazafelé, ismét megrohanták a képek, s hiába rázta, rázta a fejét, nem tudott szabadulni tólük. Kiterítve, összegyűjtve és szétválasztva, kuszán és rendezetten, sűrűsödtek sorozattá életének további epizódjai. Olvasta valahol, hogy az öngyilkosok eló'tt, utolsó perceikben, igaz, ennél talán sokkalta gyorsabb pergésben, lezajlanak útjuk legfontosabb eseményei. Hasonló ez is hozzá, próbálja levakarni a filmet emlékezetének vetítővásznáról, de szívósan kísérik a gondolatait, mintha búcsúztatnák, s a vetítés megszakítás nélkül folyik. A kihallgatás. Nem ez volt az első. A sokadik volt. De ez viselt meg a legjobban. Puhítottuk a megrögzött ellenforradalmárokat - tanárok, egyetemisták, újságírók, irodakukacok voltak köztük -, és egy kis csihi-puhi után mind beadta a derekát. Vagy bevallotta, ami Sugár őrnagy szerint kézenfekvő', hogy uszított, ölt, szervezkedett, vagy megkötötte velünk az együttműködést. Magyarul: besúgó lett, ezzel kerülhette el, hogy lecsukjuk, s addig szolgált nekünk, ameddig akartuk. Akihallgatás. Sugárt Pécsre helyezték, helyébe jött Sipos Tivadar. A férfi, akit meg kellett dolgozni, úgy negyven-negyvenöt év körüli. Kemény fából faragták, ha nem vasból, mert nagyon bírta az ütéseket. Gumibottal, vesszővel, kötéllel vertük. A talpát, a derekát, a tarkóját. - Valid be, te fasiszta disznó, hogy ávéhásokat gyilkoltál! Valid be, vagy darabokra szaggatunk! - A pasi hallgatott. - Tóth Ilonával, azzal a riheronggyal szűrted össze a levet, mi? A Péterfy Kórház pincéjében nyírtátok ki az elvtársainkat. Valid be, te mocskos állat, itt mindenki beszél, ne húzd az időt... - Némán s vádlón nézett ránk fóldagadt szemével, és azt motyogta: Ártatlan vagyok! Soha nem voltam a Péterfyben... Sipos rámfórmedt: - De ügyetlen vagy te, Bordi elvtárs! Talán ha alhadnagy lennél, jobban végeznéd a dolgod, igaz? A pofa nem vallott be semmit. Cafatokban lógott a húsa, háta csupa seb, arca merő vér, a bal szemére már nem látott, a jobbal még valahogy. Kezét minduntalan a szeme elé tette, mikor érezte, hogy hirig következik. - Százados elvtárs, hátha tényleg ártatlan? Sipos megütközve meredt rám: - Mi? Te hiszel ezeknek? A többi mind bevallotta bűneit... - A pasas alig hallhatóan ismételgette: - Nem ismertem... Soha nem voltam... - elájult, fóllocsoltuk, a körülöttünk segédkező fogdmegek, három alföldi srác, hozták a vödröket. Újra nekifogtunk a vallatásnak. Én gumibottal püfóltem, a srácok botokkal, Sipos árammal próbálkozott, a férfi tökéhez érintette a drótot, közben a saját sliccéhez kapkodott, és káromkodott. A kezelésre a páciens lezuhant a székről. Akkor a kezét hátrakötöztük a támlához, de úgy, hogy dőlhetett előre vagy oldalra, csak éppen hátra nem. így jobban hozzáfértünk. A testfelület síma volt, csak a gatyát hagytuk rajta, hátha szemérmes az ürge. Zuhogtak az ütések, és csiklandozta az áram. De már ki se tért előlünk, már nem is mozdult. Eloldoztuk a kötelét. Fejjel a padlóra bukott. - No, ezt aztán cseszheted, Bordi elvtárs! A kihallgatási jegyzőkönyvbe azt kell írni, hogy: szívroham. - Alhadnagy lettem! Volt még jó néhány hasonló esetünk. A hullát eltüntették, tömegsírba dobták a Belügynek fenntartott rákoskeresztúri parcellában. Egy idős nőnél laktam az Abonyi utcában, aki pártában maradt, s engem folyton téríteni akart. - Nézze, Sveszta néni, ha majd az egyház is olyan 835
