Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon III.
központi vezetőség, a párt mi vagyunk. Az eszméhez mindenképpen hű tagok, akik ha kell, csatasorba állnak, ha kell, vállalják az építés és a szervezés munkáját. Nekünk ezt tanította Lenin, ezt tanította a dicsőséges Magyar T anácsköztársaság. Beszéd közben egyre jobban nekitüzesedett. Feledte a korát, nyomasztó testsúlyát, betegségét, s peckesen ülte meg a lovát: a vágtában úgy dőlt előre- hátra a fotelben, mint Bugyonnij seregében, mikor rohamra indultak Gyenyi- kin ellen. Aztán lankadt a tempó, a ló lassú ügetésbe fogott, majd szelíd poroszkálásra tért át, és prüszkölve megállt. Zsiga bácsi hadonászott, hirtelen megragadta a kantárszárat, elengedte, magához húzta, szorította, ahogy a mozgás megkívánta, Ráfeküdt a Tatár nyakára, veregette, dicsérgette, s közben zúgott a szél meg a hurrá körülöttük. Hangját hol fölemelte, hol lehalkította, hol harsogott, hol fuvolázott. A végére berekedt, ismét kért egy pohár vizet, de az már nem adta vissza érces, érzelmektől fűtött beszédjét. Kifulladt a ló is, a lovas is. Leszállt a nyeregből, s a gyeplőt megmarkolva vezette itatásra a derest. Visszasüppedt a fotelba, szétterült, mint kelt tészta a tepsiben. Fújtatott, szilaj paripa móczára, enyhe szédülés felhőzte homlokát s izzadságcsöppek gyöngyözték.- Kikísérlek, Bordi elvtárs - mondta fulladozva -, de csak a bejáratig. Többre nem futja. Kezébe vette a fotelnek támasztott botját, s fokozatosan ránehezedve, föltornázta magát. Bordi megpróbált segíteni neki, de ő tiltakozott:- Ne, ne! Majd a koporsómnál... Kiértek az előszobába. Bicegve, meg-megpihenve, egyre nagyobb lélegzetvételekkel haladt a keskeny térben, Kareszt előretessékelve.- Sipos elvtárs is nyugdíjba megy az év végével. Még egy-két ügyet lerendez, amivel megbízták, aztán...- Az a gyerek? A pufajkás parancsnok? Komolyan mondod?- Nem gyerek az, Zsiga bátyám! Csakhát ők korábban elmehetnek, érdemeikre való tekintettel.- Hát akkor meg mit keresek én még itt? Kinyitotta az ajtót. A fali tartóról leemelte a kapukulcsot, s Karesz kezébe nyomta:- Zárd be, kérlek, Bordi elvtárs! És dobd be a fűre. Majd reggel behozzuk a tejjel. Kezet fogtak. Bordi átölelte a vállát, s Kövi Zsigmond, talán először életében, elérzékenyült. Mintha a szeme sarkában megjelent volna egy könnyelmű vízcsepp, de ezt illett nem észrevenni. Karesz kilépett a kicsike kertbe - holnap küld valakit, kaszálja le ezt a gyomerdőt -, egy pillanatra visszanézett a cseresznyefa alól az elhanyagolt házra, s őszinte sajnálat ébredt benne a veterán iránt. Kövi Zsigmond bezárta az ajtót, right tolt rá és a falról még lánccal is biztosította. Nagyokat sóhajtva, kínlódva totyogott vissza szobájába, s az járt a fejében: Miket álmodtunk mi, Uramisten, miket álmodtunk mi tizenkilencben! 831
