Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Nemes Károly: Film vagy filmművészet

Művészettörténet és esztétika Némileg leegyszerűsítve elöljáróban három premissza: Egy művészettörténet­től nem kérhető' számon esztétika. Egy (nemzeti) művészet születéséről beszélve, nem lehetséges nem érteni esztétikai vonatkozásokat. Az esztétikai vonatkozások nem pótolhatók korabeli szerzők műveinek ismertetésével. A filmről - nagyon sok kétséggel és ellenkezéssel szemben - már a leg­korábbi időktől úgy beszéltek, mint művészetről. Alapot adott ehhez a színját­szás (a színház) és az irodalom felhasználása általa, de legfőképpen, hogy tár­sadalmi státusza szerint egyre inkább kiszakadt az „olcsóbb” szórakozások közül és művészeti helyre aspirált. Egy dolog persze, hogy az irodalmi (vagy irodalmias) szöveg, a színészi teljesítmény (és az általa megkövetelt rendezői munka), sőt esetleg bizonyos szcenikai teljesítmény alapján beszéltek a filmről művészetként, s teljesen más, amikor ehhez már a formai-nyelvi alakulása — tehát művészeti önállósodása - adott alapot. Az 1919-ig tartó szakasz bővelkedett ilyenekben. A burleszk és a western már képes volt külön világot teremtve túllépni az egyszerű másoláson, akárcsak Georges Melies a trükkök felhasználásával, a Brightoni iskola megteremtette a tér- és időosztást, Victor Sjöström (Teije Vigen, 1916) már belső hangulatokat adott vissza a környezetrajzzal, Stellán Rye (A prágai diák, 1913) a díszleteknek külön kife­jező erőt kölcsönzött, Abel Gance (Vádolok, 1917) a belső ábrázolás meg­oldásában ért el eredményeket, Giovani Pastrone (Cabiria, 1913) eljutott a premier plánban érvényesített hatásvilágításig és a folyamatos kamera­mozgásig, David Griffith pedig (főleg a Türelmetlenség-gel, 1916) már a film­nyelv alapjait rakta le. Ezek a művek (persze többek között) a csúcsot jelentették. A csúcsteljesít­ményeket a filmművészeti forma megteremtésében, amelyhez a korabeli ma­gyar eredmények nem mérhetők legfeljebb egy-egy esetleges mozzanattal. Mindaz ugyanis, ami a nagyon alapos elemzések révén róluk - formai ered­ményeikről - kiderül, nem más, mint annak az alapvető körülménynek a kielégítése, amit az előadandó irodalmias anyag (az egyre növekvő méterhossz miatt is) és a színészi játék elemi érvényesítése (térbehelyezés, közelhozás stb.) megkívánt. Voltak persze látványosságok is a magyar filmekben, vágóképek, képkapcsolási változatok, ritmizálási kísérletek, itt ott még szim- bolizálási törekvések is, de mindezek nem jelentették azt, hogy filmforma jött volna létre, hogy túlléptek volna a reprodukáláson, hogy nem a színészekkel előadott történet vállalt volna mindent esztétikai vonatkozásban, ha egyál­talán esztétikumról itt szó lehet. A magyar film nem haladt azon az úton, amelyen (bizonyos számú) külföldi alkotás a formai eredményeket elérte túllépve a reprodukáláson, fiimi eszközökkel teremtve ha nem is (film)esztétikumot, de legalább sajátos élményt. Arról pedig, hogy a magyar film ebben az időben művészet lett volna végképpen nem lehet beszélni, egy­szerűen azért, mert ebben az időben nem létezett még filmművészet. Persze nehéz megállapítani, hogy egy alakuló formanyelv mikor válik művészetként funkcionálóvá (Balázs Béla David Griffith Türelmetlenség-ét tartja ilyen határnak), de az kétségtelen, hogy a filmről a szó szoros értelmében csak akkor lehet művészetként beszélni, amikor specifikussága (!) alapján önállósodik, sajátos (filmjesztétikai kapcsolatra képes a valósággal, s ez szemléleti és 794

Next

/
Oldalképek
Tartalom