Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Pusztai János: Nagy álomkönyv III.

Ciceró nevű kandúrunk házikójának elhelyezésével bíbelődtünk, piszmogtunk. E tevékenykedésünk már holmi fürjfészkekkel tele búzaföldén zajlott. Akárhová nyúltam, fürjtojásokba akadtam. Néhányat véletlenül be is horpasztottam. Ezekkel megkínáltam a Cicerót, de undorral elfordult tőlük. Vánk barátom közben támogatóra bukkant. Dudás Gyula festőművésszel sétálgatott le és fel a búzában. Kegyetlenül, szinte lélegzetvétel nélkül csepült, csepült, csepült, csepült, amire Dudás odaadóan bólogatott. Úgy van, Sándor. Igazad van, Sándor. Fején találtad a szöget, Sándor. Vánk fekete kalapos, szikár férfiú volt, frissen borotvált, hadari beszédű. Dudás elhízottan, gondozatlan kecskeszakállal, kezében ecsetet és palettát tartva döcögött az oldalán. Festékfoltos, kék munkaköpenyt viselt. Ősz haja mosatlanul lobogott a szélben. Szemei hátborzongató kereken és moccanatlanul fénylettek üregükben, mint a baglyoké.

62. álom 20., csütörtök:

Mélyen recézett traktorkerék-nyomos, nyílegyenes földúton, két végtelennek tetsző búzatábla között mentem valahova. Az immár érett, súlyos kalászok a hónom aljáig sem értek, mégis idegesítettek, nyomasztottak; szorongást okoztak, fullasztották. Számolnom kellett azzal, hogy /„Ne adja Isten!”/ elájulok, felbucskázom, lelkemet bizton kilehelem. /„Bizton, biztos, bizonnyal, ördög kerget szigonnyal!”/. Mint túlérett, piros bélű körték, köröskörül lágy harangkondulások hullottak a tájékra. Szatmárnémeti, Pete, Lázári, Mikola, Egri, Gombás, Batiz, Sárköz, Adóiján, Szárazberek, Méhtelek, Halmi, Csedreg, Zajta, Csengersima, Csenger, Komlódtótfalu, Szamosdob, Szamostatárfalva, Szamosangyalos, Szamosbecs, Vetés, Óvári, Pátyod, Tyúkod, Ököritófülpös, Gacsály, Garbolc, Nagyhódos, Kishódos, Túrterebes templomainak tornyai eregették felém bátorító, lélekmelegítő harangszavukat. Azt hiszem, végülis ezeknek a részben szabad, részben idegen uralom alá kényszerített településeknek köszönhettem, hogy életben maradtam. Övék, lakóiké lehetett az érdem, hogy továbbra is aránylag zavartalanul szedhettem a levegőt, a lábamat, ugyanakkor zavartalanul „élvezhettem” bizonyos csepürágók; vándor komédiások, kötéltáncosok, bohócok ügyeskedéseit, vigyo- rintásait, nyekkenéseit. Egyikük, holmi botladozó Hüvelykmatyi, nyúl módjára, cik-cakkban trappolt előttem, majd a traktorkerék-nyomok alá ugrott, ott surrant, surrogott tovább-tovább. Akár előbbi, akár utóbbi „trükkjét” mutatta be, kínosan ügyelt, hogy az a felirat, /április negyedikéi, május elsejei, augusztus huszonharmadikai, november hetedikéi, december elsejei, december huszonegyedikéi, december harmincadikai jelszó?/, amelyet szakadatlanul magával cipelt, messziről is tisztán, hibátlanul olvasható legyen. A két vörös zászlónyélre erősített, fehér lenvászon „transzparens” araszmagas, fekete betűkkel a következő nélkülözhetetlen tudnivalóval kívánt bármi áron, méltánytalan helyzetemben is gazdagítani: S a földön minden nép vezére, /tárt szárny a dolgozók felett:/ a kommunizmus tág terére /minket a nagy Sztálin vezet!/ „Lásd december huszonegyedikét!”. /„Fölöttébb hevesen ámuldoztam e „spontán” tüntetésen, forradalmi érzelemkitörésen-megnyilvánuláson. Találgattam, ki /és mikor? /„rittyenthette” ezt az ódon, ásatag, porlatag szövegtöredéket, „poétikai” torzót? Természetesen hiába találgattam, amiben nem csak én voltam a ludas, hanem az a behemót, kikent-kifent, simára nyalt

746