Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 7. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon II.
- Már megint egy föltevés! És kiket gyanúsítanak? - s választ sem várva hozzátette - Te is megütheted a bokádat. Karcsi nagy szemet meresztett, s döbbentem mutatott önmagára:- Én e?- Valamit kéne hoznod nekünk, hogy elhiggyük, semmi közöd sincs a bűnesethez. Rajtad múlik... Szedeló'zködtek. Bercsán vállára akasztotta szürkészöld hadtáp-táskáját, Sipos fölvette kopott, fekete aktatáskáját a fotel mellől, Karcsi némán fogott kezet velük. Nyílt az ajtó, Juliska lépett be, járási hivatalnok, és somolyogva, apró szikrákkal felhőkék szemében, közölte:- Zsiga bácsi üzeni, hogy tessék délután kimenni hozzá. Fontos mondanivalója van. Juliska megnézte magának a három férfiarcot, s tárva hagyta maga után az ajtót.- Miért nem ennél maradtál? - intett a fejével Bercsán a kilibbenő szoknya felé.- Még él a dandárparancsnok? A legendás vöröskatona? - lepődött meg Sipos.- O itt az elnök. De már csak dísz. Rozzant, leépült, keserű vénember lett. Időnként magához rendel, hogy beszámoljak neki a tanács dolgairól. Mit mondjak, mit üzensz ennek az emlékműnek? Sipos megilletődötten rebegte:- A múltunk, Bordi elvtárs, a múltunk... Mondd meg Kövi Zsigmond elvtársunknak, hogy nem felejtettük el, nem felejtjük el. Tiszteljük és egész szívünkkel mellette vagyunk. Amit ő tett, példa és erő ma is a számunkra. így mondd meg.- Hol a kocsitok?- A templom mögé dugtuk - nevetett Bercsán. Karcsi egy darabig még a tanácsháza előtt ácsorgóit. A kocsmából üvegcsörömpölés és kiáltozás hangja szakadt ki, a templomból halk orgonaszó búgott át a falakon. Hallotta, amint a Volga sofőrje begyújtja a motort, s rövid túráztatás után nekilódul az útnak. 20 Tekla, kezében az apja levelével, nyugtalanul járkált a házban. A konyhából a fürdőszobába, onnan a konyhába, majd a kisebbik meg a nagyobbik szobába, melyek egymásba nyíltak, lépkedett ki-be, hol szaporán, hol tétova lassúsággal, mindig újrakezdve a sétát. Nem számolta, hányszor gyalogolt végig a helyiségeken, de ha megsarcolja, jó néhány kilométert tett meg egymagában. Ismét és ismét szeméhez emelte a papírlapot, s olvasta apja sorait: „Sajnos, még mindig nem írhatom meg a címemet, mert félek, ide is elér a kezük..” ,Hamarosan megpróbálok pénzt küldeni, majd váltsák be a bankban. Nagyon szeretném már látni Magukat... Talán nincs messze ez az idő...” He hanyagoljátok el Tériké sírját... Legyen rajta mindig friss virág...” 736
