Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió

XXXV

ESSZÉ

MÓROCZ ZSOLT

t

Hamvas kommentárok

(részletek)

Mottó helyett

Amikor az egyetlen lehetséges módon, könyvei újraolvasásával ünnepeltem meg Hamvas Béla születésének 100. évfordulóját, nem tudtam ellenállni a kísértésnek és elővettem a Karnevál (1985) megjelenése után íródott kritikákat. Nem csalódtam: a tanácstalanság tökéletes volt. Óvatos dicséretek, jámbor félreértések, lelkes apoteózisok, kényszeredett elismerések, kategorikus elutasítások és grandiózus idiotizmusok váltották egymást. A többség nem a műről, hanem Hamvas-élményéről beszélt, érthető módon. Kemény Katalin átfogó elemzéséig (Az ember, aki ismerte saját neveit - 1990.) ez az állapot természetesnek tűnt. Kemény Katalin azonban használható kalauzt adott a kezünkbe, és fellebbentette a fátylat a mű szerkezetéről. Megmutatta világirodalmi összefüggéseit, eligazította az érdeklődőt a nevek, helyszínek, az idő labirintusában. Ennek ellenére Hamvas máig nem az őt megillető helyet foglalja el az irodalmi köztudatban. Mielőtt azonban eltűnődhettem volna azon, hogy a jó Isten mivégre is teremtette az esztéta - és kritikusféléket - ha a saját gyönyörűségére, akkor utóbb nyilván megbánta - eszembe jutottak Babits sorai: Nem szánom én az ostobát, / kinek üres a mennyek boltja: / ki méltó látni a csodát j az a csodát magában hordja. [...]

A létezés alapszavai

Hamvas legfontosabb szavai a létezés alapszavai. Az élet zárt és egyéni, a létezés nyitott és közösségi. A Patmoszban azt olvashatjuk, hogy semmiféle közösséget nem vállal, csak az emberiség egységét az Evangélium jegyében. Az emberiség - par excellence vagy közhelyszerűen - a közösség. A közösség szakrális fogalom, nem csupán Hamvasnál, de minden olyan értelmiséginél, aki képes faji- és osztály előítéletek fölé emelkedni. A kereszténnyé lett zsidó gondolkodó, Simone Weil úgy véli, hogy a szakralitás az egyes‘embernek annak személyiségén túl kezdődik. (A személyiség a N. Ilartmann-i módon értendő, személyiség az, ami megkülönbözteti az egyes embert a többitől.) Simone Weil a következőket mondja: „Minden emberben van valami szent. De ez a szent nem a személye. Nem is maga a személyiség. Hanem egyszerűen az ember."

Hamvas a harmincas évek derekán észleli, hogy az egyes tudományterületeken, a gondolkodásban, az irodalomban, a hitben tapasztalható krízis nem lokális, hanem egyetemes jelenség. Ettől kezdve világválságról beszél: „A modem ember tudata nem vallásos, hanem humanisztikus. Nincs természetfölötti megragadottsága. Nincs univerzalisztikus magatartása. Nem kozmikus lény." Ez az emberi válság pedig onnan ered, hogy elvesztettük az egyetemes hagyományt, a lét életté silányult. A gondolatot teljes mélységében a Scientia sacra első részében fejti ki, ahol a válságtudat okát, az apokaliptikus életérzés állandósulását vizsgálja. A válság oka - szögezi le - az aranykor elvesztése. Később a Patmosz lapjain azt írja, hogy a válság az emberi alapállás helyreállításával, az emberi lét realizálásával megszüntethető. A kijelentés Hamvas gondolkodásának sarokköve: „Számunkra és ma a kérdés az, hogy van-e és lehetséges-e olyan ember, aki a korszak démonát önmagában legyőzte és megfékezte, és a föld alatt megkötözte, és ezzel mindenki más számára e vállalkozásra a lehetőséget megnyitotta." A mondat megértéséhez nincs különösebb démonológiai ismeretekre szükség. Bizonyos lelki tartalmak mindig éltek az emberben és a különböző kultúrák különféle szimbólu