Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
X2 ESSZÉ százan. Itt van természetesen az alkotó is, az ilyenkor szokásos embergyűrű középpontjában. Az egyik sarokból halk hegedű szól, s csupán e sorok olvasója tudja, hogy most éppen olvasunk. Mit keresünk mi itt? Miért vagyunk itt mindannyian? Minek járunk kiállításokra, megnyitókra, hangversenyekre, színházba? Minek veszünk a kezünkbe könyveket, olvasunk verseket? Mi szükség van egyáltalán minderre? Kérdések, amelyeknek szabályos logikai, grammatikai és értelmi struktúrájuk van. Formailag nincs tehát bennük semmi meglepő. Mégsem tesszük fel őket. Miért nem? A választ nem a formában kell keresnünk. Akkor hát hol? Egy kérdés mindig irányul valamire. Legtöbbször csak ezzel törődünk. Azzal ritkábban, hogy minden kérdés érkezik valahonnan. Márpedig ez a valahonnan egy kitüntetett hely. Olyan hely, amelyet legtöbbször az En, az Ego foglal el. E hely betöltöttsége mindig meghatározza a lehetséges kérdéseket. Miért nem tesszük fel az előbb felsoroltakat? A választ magunkban kell keresnünk. Azért nem, mert számunkra, akik itt vagyunk, ezek a kérdések nem létező kérdések. Arról a helyről, amit mi foglalunk el, nem érkezhetnek ezek a kérdések. És hogy az imént mégis megszólaltak - ám föl nem tétettek - annak egyetlen oka van csupán: meg akartuk érteni, hogy miért nem tesszük fel őket. Az persze tény, hogy itt vagyunk, s hogy itt vagyunk, már maga is válasz, yálasz egy olyan kérdésre, amelyre egyelőre csak a válasz létezik: itt vagyunk. De mi a kérdés? Mi az, amire ittlétünkkel válaszolunk? Elég, ha végigjáratjuk tekintetünket Kecskés Miklós kiállított képein, és megtudhatjuk. Fejek, absztraktok, fejek. Ez a három pillér tartja azt a nagyon következetes gondolati ívet, amelyre e rajzok és festmények fölfeszülnek. Közülük legkorábbiak a portrétanulmányok. Ezek a nyolcvanas évek végéről származó grafikák - túl azon, hogy önálló alkotásokként is élők- a későbbi, nagyméretű fejekre valc felkészülés időszakát jelzik. Ha nem tűnnék cinikus megjegyzésnek, azt mondhatnánk, talán jobb is, hogy ebben a periódusban alkotójuknak csak rajzszénre futotta. Amellett, hogy mindent megtanult, amit a fejábrázolásról egy festőnek tudnia kell, az érés állapotáig juttatja azt a gondolatot, amely aztán a későbbiek során elválaszthatatlanul kapcsolódik hozzá Kecskés Miklós képeinek világához. E gondolat a figyelj befelé parancsa. A rajzokon is szinte azonnal feltűnik, hogy a szemek csukottak. Bezáródva nyílnak a belső világára. Egy olyan világra, amelyet nem határol se koponya, se képkeret. Az Én korlátok nélküli, végtelen világára. Az egyik rajzon e határtalanságot már vizuálisan is sejtetni engedi az arc hátterébe húzott sötét sáv, amelyen a fej felső része szinte túlnő. A belső világ e mindenféle keretet tagadó ereje mutatkozik majd meg a nagyméretű portrék némelyikén a fej felső részének hiányában. A nyolcvanas évek képein azonban erre még vámunk kell. A belső emberi világ szabályos strukturáltságának fundamentuma formátlan forma. A pszichoanalízis i'dnek, ősvalaminek nevezi a tudatalatti e rendezetlen régióját. Minden, ami az Énhez tartozik, ebből nő ki. A szűk keretek szétrobbannak, megjelennek a nagy absztraktok. Mintha - Paul Ricoeur szó- használatával - csakugyan egy onirikus zónába, az álom világába lépnénk. Az áloméba, amelyen belül az ember valóban egyedül lehet legbensőbb gondolataival. Az áloméba, ahol igazán azok lehetünk, amik vagyunk. A szelídek emlékezetének horizontális gesztusai már önmagukban is a személyiség mélyrétegeire irányítják a figyelmünket. Ugyanez jelenik meg más formában A szomorú eset és Az isten az egyetlen valóság egymásra festett, határozott, éles kontúrú sávjaiban. Végül, az absztraktok közül az utolsó már címével is figyelmeztet: A hetedik réteg. Az üvegszilánkokból összeálló táncoló nőalakot talán csak az ismeri fel, aki tud az eredeti, szim
