Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
VERSEK XV Semmi se véd meg Hozzád bújva is érzem az őszt, és semmi se véd meg.. Éjszaka ez - nagy idő volt egykor az álmodozásra, addig, amíg még tudtam örülni a két tenyerednek. Akkor a csend még ünnepi csend volt, néma alázat, ott lebegett körülöttünk, mélyen a bőröm alatt is, mintha a szó csak a mozdulatokban tudna beszélni. Hittem, örökké tart ez a bűvös igézet, a vágyam, friss marad, élteti ifjan, szép szerelemmel a tested, elmenekülni, e test melegébe karolni csodásán, álma, nyugalma, a csókja egy életen át is elég lesz. Éjszaka van most is, de a csend más, ünnepe messze: nincsen erőm már nem gondolni e földi világra; félbe maradt ez a hozzád szóló verstöredék is, és a hiánya, ha döbben a szívre, a tájra telepszik, súlyos, mintha először néznék rá a halálra. Mert nincs oltalom, és nem kellett volna megírni néked e köznapi zsoltárt, úgysem mondhatom el ma. hisz szava és a szerelmünk semmire nem jók régen, mert ugyanúgy ősz van most is, mint annak előtte. Mosolytalan ünnep Idén is gyorsan múlt el az ünnep, és most sem olyan volt, amilyet vártam: a csomagot a fa alá teszem, és rajzolok rá majd egy olajágat. Én erre az estére készültem. Mégis, mikor díszítettem a fenyőt, egykedvűen, örömtelen néztem: minden levele és ága ismerős. Szomorúan telt, bús volt az ünnep. Mosolytalan volt: valami hiányzott. Kétségbeesve keresni kezdtem de nem találtam az ünnepi jászolt és az embert, ki benne született. Nem az imádandót, aki megfeszült, a Krisztussá stilizált-képeket, hanem egy másikat, akit szeretünk,
