Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő II.

kerülheti el, hogy segítse embertársait, úgy a szeretet igazi megnyilvánulásainak a szemlélődésből kell kinőniük. A szemlélődésnek feltétlenül társadalmi elkötelezettséghez kell vezetnie, amely a szemlélődő imában születik meg. Nem hozhat reményt és megváltást másoknak az, akiben magában sincs remény, aki maga is mástól várja, hogy megváltsa őt. Előbb Isten kontemplá- cióján keresztül gyarapodni kell bölcsességben, elmélyülni önmagunk helyes megértésében, növekedni a szeretet képességében, hogy valóban legyen mit megosztanunk másokkal.

Merton nem úgy határozta meg a keresztény erkölcsöt, mint aszketikus gyakorlatok és rituálék komplex rendszerének betartását, hanem mindenek fölött mint a „spontán jó cselekedetek etikáját”, amely minden emberhez, mint testvérhez szól. Számára a keresztény szeretet értelmetlen, ha nem párosul a szeretet konkrét, külsődleges cselekedeteivel, az anyagi javak megosztásával, a közös nyomorúság, szegénység és Krisztusban való testvériség felismerésével. Nincs szeretet lelki szegénység nélkül, amely a szerencsétlenekkel, a nincstelenekkel és a kitaszítottakkal azonosít bennünket.

Az 1940-es években még úgy vélte, a szemlélődés eleve kizár minden társadalmi érdeklődést, de a későbbiekben belátta, hogy az evangéliumi parancs ilyetén történő eltorzítása, mintegy arra szólítva fel az embereket, hogy az ő példáját követve fordítsanak hátat a világnak, egyfajta farizeusi önelégültséget eredményezett benne. Próbálta gyökerestül kiirtani azt az elterjedt monasztikus feltételezést, hogy a világ mindig rossz, míg a kolostor csak jó lehet. A szerzetesnek nem kellene úgy gondolnia a szemlélődő életre, mint ami elkülönül az élettől a világban - vallotta később. A szerzetes őrizze meg a magányt, mert az teszi képessé, hogy tisztán megítélhesse a valóságot, amely lehetetlen, ha teljesen belemerül az élet szokásos gondjaiba, de nem feledheti, hogy ő is az emberi nem része. Ugyan Merton sosem kérdőjelezte meg saját hivatása érvényességét vagy általában a monasztikus életet, de elvetette korábbi teóriáját, miszerint másfajta lénnyé válik, pszeudo-angyal vagy ,lelkibb” ember lesz abból aki szerzetesnek megy. A szerzetes, bár kizárja magát a világ mindennapi tevékenységeiből, ő is ugyanabban a világban él, mint mindenki más. Miközben a szerzetes Istenhez tartozik, és ezért valamelyest másként kell visszonyulnia a világ problémáihoz, mint egy nem kereszténynek, nem felejtheti el, hogy mindenki más is Istenhez tartozik. Csupán mert a szerzetes jobban tudatában van Istenhez tartozásának és ebből hivatást formál magának, ezáltal még nincs feljogosítva, hogy másfélének vagy különbnek tekintse magát másoknál.

Óva intette a szerzetest, aki teljesen elzárkózik embertársaitól, hogy elveti a szemlélődő élet elsődleges célját: igazi énje felfedezésének lehetőségét, mert erre a felfedezésre csak Istennel és embertársainkkal folytatott kommunikációban juthatunk el. Az ember nem ismerheti meg magát egyedül. Az ember kolostorba vonulásának egyedüli hiteles igazolása az a meggyőződés lehet, hogy ez a cselekedete segíti Isten és embertársai iránti szeretetét, és arra bátorította a kolostorba jelentkezőket, hogy a „pusztába” ne az emberek elől menjenek, hanem hogy megtalálják őket Istenben. A szemlélődő élet végső tökéletessége nem egymástól elkülönült individuumok mennyországa, mindenki a saját külön Isten-látomásával: ez a szeretet tengere, amely összemossa a kiválasztotta Egy Testét és Lelkét.

678