Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő II.
világában élt, ahol tisztán elkülönül a természetes és a természetfólötti, Isten és a világ, a szent és a szekuláris. Ezek a határvonalak egészen evidensnek tűntek, és Merton próbált a saját példáján keresztül segíteni az embereknek, de rájött: az élet nem olyan egyszerű, mint ahogy a Hétlépcsős hegyben ez tűnhet. Viszonya a világhoz, az önmaga helyéhez a világban drámai változáson ment át az 1950-es években, a lelki elszigetelődés szükségességének nézetétől eljutott a kortárs ember problémáival való szükségszerű azonosulás meggyőződéséig. O maga nem hagyta el a kolostort és továbbra is tanácsolta a keresztényeknek, hogy az életükben adjanak helyet a csendnek és a szemlé ló'désnek, újra a világ felé fordította a figyelmét, amitől egyszer már elfordult, és párbeszédet kezdett a világban élőkkel. Merton változásának legfőbb oka maga Thomas Merton volt, fogékony minden új iránt, ami növelheti benne a világ jobb megértését. 1950 szilveszter éjszakáján írt meditációja jól illusztrálja önvizsgáló lelkületét, nyíltságát és rugalmasságát. Egy régi pajta melletti palánkon üldögélt a réten, a kolostort körbefogó fal közelében, gondolataiba merülten, amikor két vadászt és egy kutyát pillantott meg a falon túli gyümölcsösben. Miután kis ideig figyelte őket, megértette, hogy a vadászat valójában csak egy színpadi jelenet, hogy igazándiból az emberek és a kutya nem akartak nyulat találni, és hogy az ugatás, a hangos beszéd, az ugrándozás a falon egy arra szaladó nyúlra várakozva, a puskák célra tartása, mind a jelenet részei. Amikor a „vadászok” észrevették az őket figyelő „szerzetest”, Merton azt kérdezte önmagától, vajon neki is el kellene-e játszania a saját szerepét: az öklét ráznia feléjük, hogy szálljanak le az ő faláról, de úgy döntött, inkább nyugodtan tovább üldögél, mint aki jó szándékkal viseltetik a világ iránt, de nem akar beleavatkozni a dolgokba, mint jó szerzetes. Azon tűnődött: ő a fal tetején áll és „vadászik”, én itt ülök egy deszkán és „meditálok”. Egy könyv van nálam. Nála fegyver. Mindkettő csak álca. A vadászok nem ismerték Mertont, Merton sem ismerte a vadászokat, és azon gondolkodott, vajon egyikőjük is ismerte-e önmagát. Végül sajátosan őszintén zárja a gondolatsort: vajon ugyanúgy vagyok-e szerzetes, ahogy ő vadász, és ha igen, ezt vészjelnek kell-e tekinteni? Ez a rövid leírás is szemlélteti, mennyire élő volt benne a képesség, hogy önmagát kérdezze, saját tudatát vizsgálja, rugalmasan gondolkodjon, változtasson a világhoz való viszonyán és saját helyén a világban. De őszintesége és nyitottsága nem vezethetett volna ilyen fokú változásra, ha általában nem liberalizálódik a trappista rend a Gethsemani Apátságban az 1940-es évek vége körüli időszakban. Ha a szabályok nem változtak volna meg, több szabadságot engedve a szerzeteseknek, talán sosem találkozik újra a világgal, sosem reagálhat annak problémáira. Első szerzetesi éveiben a szabályok még olyan szigorúak voltak, hogy a szerzeteseknek csak az imádságra és saját egészségük megőrzésére tett erőfeszítésekre jutott idejük. Első főapátja, Dorn Frederic Dunne, nagyon szigorú és tradicionális trappista volt, aki hitte, egy szerzetesnek nem kell a világ dolgaiba avatkoznia. Amíg ő volt az apát, a szerzetesek sosem mehettek a kolostor falain kívülre, és szinte semmilyen hírt sem kaphattak a külvilágból. Például a Hiroshima elleni atomtámadásról is csak hónapokkal az esemény után értesültek. Fűtetlen imateremben imádkoztak egészen a ’40-es évek végéig, ahol fagypont alá is süllyedt a hőmérséklet, néha nem több, mint 674
