Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Páskándi Géza hagyatékából:
Drága Frici barátom! Októberben Münchenben voltunk, itthon várt megdöbbentő' leveled. Fricikém! Piroska, a te Pirid nekünk tiszta, meghittfényű s mindig bennünk rostokló emlék marad: szűkebb pátriánk leikéből egy darab, aki volt, és most ki tudja, hol folytatja - már-már megszokott - vándordíját. Bizony sírtunk. És jól esett. Halottaink szörnyű haszna ez: ordítozásra késztető hiányukban összebb- bújhatunk, mintha a helyét védnénk, vagy valóban azt; más ne foglalhassa el. Drága Fricim! Nem tudlak vigasztalni, és te sem akarod. Már meg kell írni emlékeinket, tétovázás nélkül, mert minden halottunk erre kötelez. Már a halottak iránti kötelesség emléke is éltet. Ölel nagyon igaz barátod - Páskándi Géza Ui.: Családom sokszor csókol, a tiéidet is - valamennyien. Géza Budapest, 1988. okt. 27. 15.12.988. Drága Gézám, Mint gyógybalzsam a nyitott sebre, oly jól estek vigasztaló soraid. Bár sokan megvigasztaltak levélben: az országos két főrabbi, miniszterek, képviselők és polgármesterek, de a vigasz szava egy régi barát részéről - szívbe hatol. Soraid nagyon köszönöm. Kívánom, hogy örökké légy boldog és soha ne vigasztaljon téged senki. Furcsa természetű élőlény az ember. A temetés előtt és után, tömegesen özönlenek a házadba, de a végén magadra hagynak és kikerülnek, mint egy leprást. Hetek telnek el, míg kopog valaki az ajtón és órák múlnak el, míg cseng a telefon. Az emberek nem szeretik a szomorú, megtört öreget. A társadalom tiszteli az agglegényt, de akinek volt felesége és özvegy lett, azt mindenki lenézi. Úgy tűnik mintha testéből csak fele maradt. Ezt az emberek szemeiből olvasom ki. És ezért nem szívesen megyek ki az utcára, még a hivatalba sem. Csakhogy az a baj, hogy itthon nem bírom az egyedüllétet; a nagy csend megkínoz, a rádió nem érdekel és a televízió az idegeimre megy. A szalonban a néma asztalon még ott búsulnak a virágtartóban az elhervadt szegfűk, de nem dobom ki őket, mert ezeket a megboldogult kezei tették oda. Gyermekeim is magamra hagytak, nagyobbik lányom Tel-Avivban lakik, a kisebbik New Yorkban és a fiam katonáskodik. Az én Pirim, gyerekeihez intézett végrendeletében, többek között ezt írja: „ügyeljetek beteg apátokra, ki nem maradhat egyedül”. Bár az előírás szerint, a szülők utáni gyász egy évig tart, de egy feleség után mindössze egy hónapig. A harmincegyedik napon a vallásos zsidó férfi már mehet más asszonnyal a 658
