Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon
véért, akit Istenünk kiszólított ebból a világból és magához hívott. Itt az ördög elpusztította ó't, de ne engedd, Urunk, hogy a másvilágon is a közelébe férkőzzön. Add, hogy szent angyalaid oltalmukba fogadják, és bevezessék az örök boldogság honába. Bármit is tett itt, e földi téren, vétkei nem lehettek olyan súlyosak, hogy te ne bocsáthass meg neki, Uram. Mivel hitt benned és remélt, add, hogy ne kelljen kínokat szenvednie a túlvilágon. Add, hogy közeledben elnyerhesse az örök élet örömét. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen. Tekla a tükör elé lépett. Kutakodott az arcán. Vajon megviselte-e, ami történt? Hagyott-e nyomot, a legkisebb nyomot is? Szabott-e árkot a szeme alatt, vagy egy vékony ráncot a szája szögletében? Farkasszemet nézett önmagával, jobbra-balra fordítgatta az arcát, de nem fedezett föl új vonásokat. Talán azért, mert nem tudott sírni. Apja kiskorában néhányszor a térdére fektette és elfenekelte, késóhb nagyanyjának is eljárt a keze, ha nagyon felbosszantotta, de ő összeszorította a száját, s egy hang nem jött ki a torkán. Pedig keservesen fájt a verés. Nem testileg, inkább lelkileg. Hogy kikap azoktól, akik annyira szeretik, és akiket ő is annyira szeret. Rövidre vágott fekete haját végigsimította - Ezzel legalább nincs gond, nem kell sűrűn fodrászhoz menni! -, a homlokára csüngő' kis tincset fölfelé igazította. Mintha taréja nőtt volna! Elnevette magát. Lefésülte jobbra, a füle vonaláig, de visszahajlott a homlokára. Csattal tűzte le. Közben meg-megállt a keze, s belebámult a tükörbe. Nem, semmi jele sincs a történteknek. De belül! Belül rettenetes érzések dúlták. Mintha ezernyi ránc torlódott volna a szívére. Mellkasában szorító nyomás, fejében monoton lüktetés; az agya szakadna ki, ha nem uralkodna magán. A fájdalom megtámadta minden szervét: a tüdeje dohogott, szíve összevissza kalimpált, a gyomrán át tehervagonok utaztak, derekába mérgezett nyilak fúródtak. Záporeső zúdult, és szélvész zúgott benne. Az arcán azonban semmi változás. Csak azért is magába temeti fájdalmát. Minek azt kimutatni? Őt ne sajnálja senki a faluban. A vénasszonyok úgyis azt duruzsolják, hogy meg van pecsételve a sorsuk. Olyan család ez, melynek minden tagján előbb-utóbb beteljesedik a végzet. Vagy kárörvendjenek a kétségbeesése láttán azok, akik eddig megszólták az öltözködése miatt, és a háta mögött „kiskurvának” csúfolták? Inkább tartsák keményszívűnek és részvétlennek. 6. Tóth atya naplójából Isten mérhetetlenül vágyik arra, hogy szeressék. Kozmikussá nőtt szeretet ez: nincs tere, nincs ideje, nincs mértéke. Ha a legkisebb földi szeretet is viszontszeretetben reménykedik, mennyi szeretetet kívánhat akkor magának Isten, aki a teljes és tökéletes Univerzum, a teljes és tökéletes Szeretet, a teljes és tökéletes Harmónia. Csak a szeretet vonzza. Akkor tud mind közelebb és közelebb kerülni az emberhez, ha érzékeli a szeretet megnyilvánulását. Minél többet adunk, annál többet kapunk tőle. A szeretet az ő energiája. Ez mozgatja, irányítja, kapcsolja hozzánk. Ezzel töltekezik, ezzel növeli erejét, ezzel engeszteli önmagát, hogy megbocsásson nekünk vétkeinkért. Olyan, mint az enyhet nyújtó meleg a hosszú tél után; olyan, mint az 589
