Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Hegyi Béla: Kopasz a dombon
fölösleges tudni bármit is. Kukacok lepik el az embert, és minden kérdés nélkül elfogyasztják, ami megmaradt belőle. Szerencsétlen Mariska néni! A légynek se ártott. Vagyis hát csak a légynek, mert irtotta őket kíméletlenül. Ecetes víz az asztalon, ragadós papír a lámpán, cukros tálka a kredencen. Persze pusztultak, sokszor egy egész regiment naponta. A legyeken kívül azonban nem volt ellensége. Szerették, tisztelték a faluban. Mióta a fia elhagyta, a menye meghalt, egyedül nevelte az unokáját. Néha-néha segített neki ez, az, no dehát minden segítség ideig- óráig tart. Vagy addig se. Megunja mindenki a másik baját. Csőstül kapja az ember úgyis mindenfelől a magáét. Mi lesz most a lánnyal? Élnek-e valahol rokonok? Vannak-e egyáltalán hozzátartozók? Mariska, főleg az utóbbi időben, nagyon zárkózottan viselkedett. Nem mondott az senkinek semmit a családjáról. Dilisnek nézték egy kicsit, mint akinek a fia meg a menye elvesztése megzavarta az eszét. A fia! Míg a fia vele élt, kitárulkozóbb volt, mosolygósabb. Bárkivel szóba állt, trécselt, pör- lekedett, magyarázott, ha kellett. Mikor aztán Sanyo váratlanul kereket oldott, így hívta Sándort, meg úgy, hogy Sanyesz, kerülni kezdte az embereket. Szemmel láthatólag félt. Ha kérnie kellett valamit, mert a szükség úgy hozta, mindjárt hozzátette: - És mennyiért? Ingyen nem akarom. Van még pénzem, ha nem is sok, fizetek érte. Na de ilyen halállal halni! Tóth atya szerint nagy bűne lehetett. Különös egy titka. Azért volt annyira emberkerülő. Félt, hogy kikotyog vagy elvét valamit, amiből fény derül rá. De hát milyen vétek nyomhatta a lelkét? Nyitott könyv volt eló'ttünk az istenadta. Tudtuk, hogyan él, mit csinál. Éppen eleget beszélgettünk az unokájával. Mi lesz most ővele? Liska mama se tarthatja magánál sokáig. Ügyes, értelmes lány. Vág az esze, mint a kaszaél. Csak az nem tetszik senkinek sem, hogy olyan fiús. Rövid haj, hátul felstuccolva, mint egy borbélysegédnek. Nadrágja feszes, amitől a feneke, mint két nyári dinnye párban, ingerlőn gömbölyödik. Több se kell a legényeknek! Persze, hogy rávernek, belecsípnek egy óvatlan pillanatban. Minek hecceli őket! Ez nem a pesti korzó! És akkor még ő van fölháborodva! Panaszkodott is a nagyanyjának, hogy szóljon a fiúknak, mert nem áll jót magáért, ha elfogja az indulat. Mariska váltig csitította: járjon inkább szoknyában, mégiscsak falu ez, itt még nem szokták meg a pantallós lányokat. Makacs egy fehérnép. Csak azért is nadrágot visel. Búcsúkor úgy domborított elől-hátul - jól fejlett melle van, akár az anyjának -, hogy csattantak a fakanalak, repedt a szövet. A fiúk úgy siklottak el mellette, hogy lehetőleg súrolják a mellét meg a farát. Este aztán megint ráförmedt a nagyanyjára: Megcsúfolnak itt engem. Az egész falu rajtam köszörüli a nyelvét. Mert nincsen apám, aki megvédjen. Csak azzal lehet ezt megcsinálni, aki árva. Ha ő mellettem volna, beszarnának. Lekenne párat ennek a piszok bandának. Mariska, szegény, mit felelhetett volna? Se Teklával nem bírt, se a fiúkkal. Fájt neki, nagyon fájt, amit a lány mondott. Hiszen igaza volt, s ezt nem tagadhatta önmaga előtt. Át-átköszöntünk egymásnak az utca egyik feléről a másikra:- Jó napot, jó napot, Mariska! - Magának jó napja van? - szólt vissza. - Irigylem, Piroska. Nekem minden nap rosszabb és rosszabb. Csakhogy ezt nem ildomos kívánni másnak... Az utóbbi hetekben, ha a boltban összetalál585
