Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5-6. szám - Zalán Tibor: Hizsnyai Zoltán költészetéről

Kijózanítani az eredeti jelentésüktől eltántorgott szavakat ÉS

saját tartalmuk erejével ringatni őket, eksztázisba- így a költő, s a Weöres Sándor gyászmiséjeként jegyzett versből való idézet legfontosabb mozzanatának a nyitó és záró sorok közé feszült ellentétet tartom: kijózanítani - eksztázisba ringatni. A köztes költői lét programja ez, mely ott józanít, ahol legtöbben a mámort sejtik, és ott ringattat extázisba, ahol megint mások a puritán egyszerűséget, kvázi, a vértelen unalmat vélik meghúzódni. Ezt az észrevételemet látszik alátámasztani a kötet szerző által elkövetett fülszövege, mely, a fülszövegektől lényeges eltéréssel, fontos ars- poeticai közléssel bír. „...az irodalom - de különösen a költészet - kikerült újra a reflektorfényből, s a líra morális tartományainak mítosza megkopott... Maradt a csupasz arc poétikája, melynek időtállóbbak a díszei... Öntörvényűvé vált a késztetés, önzetlenebbé az erőfeszítés... Az inspiráció vadászmezői határtalanok. Az ihletettség lassacskán újból a korszerűség fokmérőjévé válik, a korszerűség fogalma pedig minőségjelzővé nemesül.”

Mi ez, ha nem a neoavantgárd, illetve posztmodern korszak utáni költészeti program meghirdetése, amikor ismét az alkotói erő, egyéniség, eredetiség, elkülönülés válik mérték- és formaadó trenddé? Jelzem, a történet három évvel ezelőtti datálású, amikor éppenséggel mindenki - vagy majdnem mindenki - még inkább befelé tartott valahová mint kifelé valahonnan, vagy mindenünnen. Hizsnyait nem stílusok és nem teóriák, nem irányzatok és nem, főleg nem, divatok vonzzák. Az antik költészet harmóniájában éppúgy meg- merítkezik, mint az ironikus gyökerű legújabb hangzásokban, a szonettet csak úgy kedveli, mint a szabadverset a bölcseleti lírához legalább akkora a vonzódása, mint az élményköltészethez. Ez a sokszínűség, ugyanakkor a sokszínűséget egyetlen határozott akarat és kézmozgás irányította biztonság jelöli ki Hizsnyait a Sziveri-díjra, hiszen ebben is rokoníthatóak ők ketten, kik, ha az idő engedi, bizonyára jó barátok lennének, s gyakorta néznének társi-baráti farkasszemet valahol félúton, félúton a költészetben, félúton Szabadka és Pozsony között - monyuk Budapesten - megtérőben a reményhez, elrebegve az iszákosok fohászát az úrhoz a halál szabásmintáit hajtogatva a sör-bor-pálinka-foltos kocsmai asztalon, a nép örökké és/vagy hiábavalóságán tűnődve: A népség mindig céltalan / az öntudat távolba réved / onnan fürkészi önmagát / de onnan nem lát semmi szépet.

581