Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
----kukoricatejesmálé-----de nemcsak a kornyikálás, ők maguk is, m adárlesó' parittyáikkal, mezítlábasán, csöpögő' orral és jaj! a nadrág ... belekeveredtek a kisikált matrózruhás növendékek soraiba, a vezénylő' káplán nem is kísérelte elkergetni őket, nem, végül nekik is és neki magának is é 1 n i kell, neki, akinek a nagytiszteletű esperes, akárcsak a főtisztelendő plébános szinte lakájként veregeti a vállát, így, valahány nevezetes ünnepélyen, mintha ő nem Isten buzgó szolgája lenne, holott - holottt a kórust ugyan ki tanítaná be, ki vezényelne helyette, nélküle, holott ez az elnyűtt reverenda is, holott, holott - élni csak kell, a gyarmatái-ú és petróleumkereskedő (nagyban és kicsinyben) élni csak kell kurjantása felbátorította a cématorkú fűszerest, dörmögtek utánuk a búzautcai nagygazdák és úgy illett, hogy az alvégi zsellérek kenyéradójuknak helyeseljenek, élni csak kell, és valóban, mert a gyomrok korgása már túlcsikorogta az énekkart - tejesmálénem- leszekénababáméhaneminkább ... a pecsenyesütők értettek a szóból, nyomban felütötték sátraikat, s a percek alatt otthonosan terjeszkedő hurka-, meg pecsenyeszag csiklandozó párájába vegyült asosehalunk, s még a nyárfalevelek is a megvidámult gyászolókkal rezegték: haneminkább- úgyteszekmásszeretőtkeresek, s amint a kórus rázendített az ehaji- homláromra a jegyző derékon kapta a kegyes és jótékonysági tevékenységéért tisztelt polgármesternét (szombat lévén szűzkékbe öltöztetett leánya petrezselymet árult), a segédjegyző a postáskisasszonyt (szabad idejében fodrászkisasszony, csak is a jobb házaknál), a sörgyárosné a megyegróf felé törtetett, de az már a rosszlányokkal ropta, egyszerre nem is eggyel (kiderült, többen vannak semmint sejteni lehetett), jutott belőlük a nagytiszteletű úrnak is, felesége viszont be kellett érje a savanyúkáposzta szagú, vékonydongájú káplánnal, rezgett Rebi néni combja karján a végrehajtóval, nem győzte korholni, joggal, hiszen kitaposott cipőjével minduntalan dáliasleppjét teperte, a szemérmes Adél néni szemérmetlenül a szemérmes Regőházy magisztert forgatta, s azt se bánta, ha a botlábú rézgombos lakkcipőjére lép, engedelmet nagys. kisasszony, a tánciskola valahogy kimaradt életemből, a körülmények ... annyi baj, nem számít, és belegabalyodtak a grófnőbe, akit éppen Petru, a tejeslegény pörgetett, Berta kisasszonyt szájában a gombostűvel nem zavarta a tímár mester rothadó marhabőr párája, még sohasem táncolt ily észvesztőén (a világért sem vallotta volna be, hogy életének ez az első táncosa), Orsolya néni nem kis nyögéssel felállt a boltocskája előtti sámliról, hogy a jóisten- szakállú koldussal peregjen-forogjon, a sosehalunk at csak a hajdani Megyei Hírmondó hősi halált halt szerkesztőjének gyászfátyolos nemzeti özvegye hagyta abba, nem sok időre, csak míg az amúgyis virágsúlytól roskadó friss hantról felkapott egy koszorút és a megboldogult sírjára vitte, ott hangosan felolvasta a sírkőre vésett maga szerezte rigmust: ,fodros Aladár meghalt / De Balázsfalva a miénk”, s ámbár a kofák fennen dicsérték példás hűségét, kegyeletét kurtára fogva fogta a hentes és mészárost, nemrégen özvegyült szép szál férfiú, a város legtehetősebb adófizetője, fogta, és mit gyász, mit a bugris mulatság, úgy elillant vele, hogy a szomszéd országig meg se állt, a szép jövő ... keringett kicsi és nagy, pelyhes állú és ráncba aszott, módos és sanyarú, bokázott a temetőőr, dobogott a csizma, dübörgőit a föld, a csapra vert hordók is megtették a magukét, a szilajabbak a csűrdöngölőt toporzé- kolták s azt se vették észre, ha a bocskorok a hórát csattagtatják, végül Áron 571
