Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert
ásót, kapát, lapátot gondosan elrejtett az egres és szeder alatt, hogy visszajön érte másnap, s a fényektől nesztelenül távolodva, az ötödik kerten át sétált le a Rákóczi útra. Ott aztán ráérősen fütyörészve indult a Hét vezér tér felé, s bizony mondom kicsúszik a markunkból a két dús képzelóerejű, vesztes arcú kolozsvári iparos, ha felkészülnek egy csöppet is elfogadható mesével arra az esetre, ha megállítja őket valaki az utcán, s megkérdi, mit keresnek ott. Az utcán, zsebredugott kézzel andalogva azonban már olyan biztonságban érezték magukat, hogy csak hebegtek zavartan, magukat keverve gyanúba. Végül persze beteljesíttették a sorsukat. A dolog úgy sem sikerülhet! Sőt mintha megkönnyebbültek volna, hogy letehetik végre vállalkozásuk terhét. Lám csak, rájuk üvöltöttek a rendőrségen, kaptak egy pár pofont, s ki tudja mennyire megruházzák őket, ha nem kerülnek a jóindulatú, fiatal detektív elé... Ez én voltam uraim, s esküszöm, nem lettem volna szelíd és jóindulatú, ha nem tételezem föl egyből, hogy a két Körmendy a légynek se tudna véteni.- Mi volna, ha elárulnád végre, mit művelt az a két tajdalag - dünnyögi Gordon úr, s álomkék füstkarikát fúj az asztal fölé. A karika középre hömpölyög ott, a borospalack fölött megáll, mintha csak megtorlódnék, s lassan oszlásnak indul, amint a Szamos felől nedves, meleg léghullámok áramlanak a magas tűzfalak közé zárt kerthelységbe. - Mert tán mondanom sem kell, hogy ifjú detektívből, vén kéjencé léptél elő kedves Gyulám, s hogy egy ideje már visszaélsz a türelmünkkel. Kincset kerestek!, neveti el magát Maxim Gyula. Méghozzá nem is egészen alaptalanul. Megvette Körmendy Gyula, a nyomdász, de volt már életében mozigépész és rádiószerelő, kivert férj és megcsalt-megcsaló szerető, megvásárolta az antikváriumban A Gerle 13 útjá-t, s talál benne egy térképet. Régi papirosra rajzolták, a múlt században készítettek ilyen pergamenpapírt Brassóban, mint kiderítettük, s akkori eszközeinkkel megállapíthatatlan összetételű és eredetű vegytintával rajzoltak rá egy első ránézésre titokzatos ábrát, s írtak rá nem kevésbé rejtélyes jeleket. A rajz ábrázolhatna római erődítményt vagy átriumos villát, reneszánsz udvart vagy polgári otthont a Kőkert utcában. A keresztek, alakok vagy sírkövek, ahogy tetszik!, mutathatták volna valamiféle rég folyó csata pillanatnyi hadállását. A körvonalak ábrázolhattak volna szigetet, melyről Stevenson óta köztudott, hogy csakis kincses lehet; de épp úgy temetőkertet vagy egyszerűen csak kertet; ha azonban valakinek az jut eszébe, hogy a rajz rejtett kincs nyomára vezet, megvallom, nehezen hessenthette el magától a bizarr ötletet. Kiváltképp, hogy kérdésemre, miért gondolták, hogy az ábra elásott kincs lelőhelyét mutatja, Körmendy Gyula, munkanélküli nyomdász így felelt: egyből ez jutott eszembe, aztán meg már...!, tetszik érteni! Ennél abszurdabb már csak az volt, amikor arra a kérdésemre: miért ismerted be, hogy te ástad el a lány holttestét, Körmendy Antal, a csemetekertész azt válaszolta: nagyon megvernek, ha nem ismerem be! Később meg már úgyis kiderül, hogy nem úgy van, ’sze’nem ástunk el mi semmiféle hullát. És ha nem derül ki, s felakasztanak, kérdeztem, inkább emberi kíváncsisággal, mint szakmai körültekintéssel. Ó, az a kolozsvári arc! Most is előttem van: a viccel-az-úr-kifejezés, az elhúzott mosoly, amire aztán ráfut a felhő árnyéka, a génekben hordozott tapasztalás, ami tatártól törökig, őrült Bátho- rytól mészárló németig, be-becsapó, vadul öldöklő oláhtól, járványokon át, 553
