Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert
A többi néhány gyűrt kép, elmosódott festmény. Aki nem ölelt még halottaiból megtért lányt sötétzöld selyemtakarón, az nem tudja, mi a szerelem. S akit portóival, minden földi jóval nem szolgált még ki egy majdnem meztelen lány, akin csupán egy fekete rékli van, s hajnalfelé, amikor az időjárással mi is lehűlünk, egy fátyol kendő, az mit sem tudhat arról mi az, hogy asszony. Mert ugyan honnan is sejthette, hacsak nem vele született a tudás, hogy valami kisebb-nagyobb semmiségnek épp a legteljesebb pőreség közepette is rajta kell maradnia? Fekete rékli a gyöngyház fényű bó'rön, ez az utolsó kép, amit őrzök Rózáiról és arról az éjszakáról, s mintha a köldöke alatti fekete háromszög épp úgy levethető lett volna, mint a rékli, épp úgy lobogott volna, amikor sarkon fordult, izmos halottfehér fenekét mutatva, mely fölött, deréktájon, hol kimélyedt, hol egybesímult a bőrével a két gödör... Elaludtam, s reggelre ébredve Rózái már nem volt ott. Pár nappal később, Nagyiklódon voltam, rendőrségi autó kanyarodott a ház elé. Már mindenütt kerestek, otthon, kedvenc vacsorázó helyeimen, a Redutban... Ahír olyan jó és szenzációs volt, hogy éltem a gyanúperrel: túl szép a menyasszony! Tetten érték a kertdúlókat, akik egyszersmind a kolozsvári asszonyok rémei is! Kiadták-e a hírt a sajtónak?, kérdeztem kétségbeesetten. (Gordon úr, az újságíró elfojtja mosolyát, s belekrákog a pipafüstbe.) Nem! A sajtó nem tud a dologról! Hatalmas kő gördül le rólam, nagyonis megokoltan, s hatalmas kő gördült rám, nem kevésbé megalapozottan. Két szerencsétlen flótást vezettek elém. Ilyenek csak Kolozsváron tenyésznek. Mert hogy élnek, az igaz, de nem biztos, hogy az a helyes kifejezés. Vagy tán Erdély többi nagyvárosa is ezektől hemzseg...? Ti döntsétek el, barátaim. Arcukon az örök sikertelenség. Soha semmi nem sikerült nekik, nem is fog, ám az értelem ezt képtelen befogadni és feldolgozni. Ha az örök vesztes kolozsvári vagy erdélyi emberfajta tudná, hogy csak veszíthet, akkor, paradox módon, néha tán győzne is. Embereim, minthacsak ikrek lettek volna, ez áradt belőlük, noha még csak nem is hasonlítottak egymásra, afféle iparosemberek. Minden- és semmitudók, fantáziájuk csodás, mint jégvirág az ablakon, s épp olyan olvadékony is. A mesés ábrázolatok sose szökkennek szárba, az ábrándból nem lesz terv, a tervből megvalósulás, a megvalósulásból végeredmény. Minek az? Úgy sem sikerül. Ami sikerülne, azt menet közben elrontják. Vagy félkészen elveszik tőlük... Még meg is verik érte az embert! Ebben nem tévedtek az őrizetesek. Hiába kötöttem beosztottaim lelkére, nem kell szinte csak ügyszeretetből lekenni egy pár pofont a bekísértnek. Ereztem, amint tüzel az arcuk a péklapát nagyságú rendőrségi tenyerektől... Az egyik nyomdász volt, munkanélküli. A másik csemetekertész... Ott támasztják a söntéseket a Hidelván már vagy százötven éve. A berendezés, a rácsos kármentő, a kártyásoknak kigurított hordó kicserélődött körülöttük; kezükben pohár, arcukon valamiféle fancsali remény, életük a nagyvilág lelepotyogó, össze nem illő töredékeiből kirakott fantáziakép. Néha igazán csodás! Munkákat lehet megrendelni tőlük: az ereszcsatorna megreparálását, rádiójavítást, eldugult vezetékek kidugaszolását. Meglesz!, vágják rá kapásból, s ha ötször-tízszer kapacitálja-nógatja őket az ember, ki is szállnak a reparáció színhelyére, fontoskodva körbejárják az életbe visszatámogatandó 551
