Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5-6. szám - Kolozsvári Papp László: A kert
Éjfél előtt sose jött. A hatalmas kert élőit és holtak árnyaival népesült be. A kandalló tüzének vöröse megszínezte néha a pázsitra leszálló könnyű párát, s én láttam, amint ezen a háziszínpadon surran át a fehér alak. Ilyenkor gyorsan fölhajtottam a maradék portóit, s újra töltöttem a poharat. Világért sem akartam, hogy a kétkedő' értelem megnehezítse a Rózái közeledtét, megrövidítse előidézését. Néha sóhajtás hallatszott a nyitva hagyott ajtó felől, de én nem néztem oda. Kripta hűvössége áramlott felém, körülfogta a lábam, a derekam, úgyhogy magamra kellett húznom gyakorta a júhbó'r kacagányt. Te vagy az?, kérdeztem vagy nem kérdeztem, s Rózái felelt rá vagy nem felelt. A megivott portóitól s a hosszú várakozástól a járásom bizonytalan volt. Mondhatni inkább odatántorodtam, mint odamentem a kanapéhoz, s leroskadtam. A régi ház minden húrján játszott. Dohogott a pince, a palackos állványok és a dölyfós hordók. A padláson, mint oly gyakran elhagyott házakban, kígyók vedlettek, a cserepek és a tetőléc közt húzva-nyúzva le magukról a bőrt. Bogarak záporoztak az ablaküvegre, zsalugáterre. Léptek közeledtek! A léptek éjszaka függetlenítik magukat azoktól, akik a lépéseket teszik, s csosszannak, araszolnak, kopognak, neszeznek, nincs olyan hang, amit ne adnának... Aztán bejött Rózái, a szobát már csak a tűzfény és egypár gyertya világította meg. Keze hűvös volt, halott asszony keze, engem azonban lángra lobbantott. Néha velem hált, máskor elmesélte, hogy halott, s hogy nyirkos pincében temették el... Túl sok ilyet láttam, bármennyire fiatalnak számítottam még a nyomozók közt... Vízihullának, a Szamosból vagy a Malomárokból kihúzott kékeslila hüvelynek azonban nem akartam látni. Egy este talán túl sokat ittam. A bor is más volt. Magakellető, magaitató bársonyosan fűszeres búké. Olyan portói volt, hogy is magyarázzam meg, amitől Portugália hangulata támad az embernek. Elemelkedik a földtől. Bútorok és tárgyak elvesztették azt a tulajdonságukat, hogy ott vannak, hogy mekkora távolságra vannak, kemények-e vagy puhák, elérhetők-e, megérinthetők-e vagy elszökkennek, elkacsáznak előlem... Hasonlított ez a részegség - mi másnak nevezhetném? - az olyan álomhoz, melyben derékig érő vízben gázol az ember, menekül valaki elől vagy üldöz valakit... Tehetetlensége az iszony maga... Föl-fólébredtem az álom a borzadályából, de időről időre visszahanyatlot- tam belé, s kezdődött a kikapaszkodás előírói. Más rejtélyek is történtek. Akkoriban pipáztam, ahogy fiatal nyomozóhoz illik, noha szívesebben cigarettáztam volna. S egyszer csak azon kaptam magam, hogy illatos szivart tartok a kezemben. Illatos! A szivar mindig a megtestesült büdösség volt számomra, talán szeretve tisztelt Eufrozinám oltotta ezt belém. Rózái szerette, ha szivarra gyújtok, tartott is otthon mindig, s ha nem volt kedvem hozzá, elég volt azt mondania, hogy szeretné, ha annyit látnék belőle, amennyit a szivarparázs megvilágít. Ezzel eloltotta a villanyt, hallottam a levetett ruhák suhogását, kisvártatva fellobbant egy szál gyufa, megvilágította meztelen testét, melyen úgy terjedt szét a kifújt szivarfüst, mint kéménysüvegen a kandalló füstje. Az ablakban álltam, előttem a széles, fekete kert, hol valószerűtlen közelségben, hol mintha hajóról néznék távoli szigetet. Álltam tehát a hajó korlátjánál, s a fekete pázsiton vagy vízen át közeledő Rózáit néztem. Sárga ruhában volt, mint a Földész utcában, ahol eltűnt abban a kertben, melyet másnap úgy 549
