Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - 1956 EMLÉKEZETE - Fábián László: Lengyel költők a magyar októberről

magyarság iránt; aligha akadt 1956 után olyan magyar irodalmi látogató Lengyelországban, akinek - tisztességes embert sejdítve benne - ne olvasták volna föl - teszem azt - Zbigniew Herbert híres versét, A magyaroknak címűt, amely évtizedeken át cím nélkül jelent meg - mintegy a „szocialista” cenzúra nagyobb dicsőségére. Itt rögvest meg is említem egyetlen fönntartásomat Gömöri munkájával szemben, azt ti., hogy megcserélte a vers két első sorát, ami - szerintem - ilyen elhíresült vers esetében nem a legszerencsésebb, kiváltképpen, hogy az elsó' és az utolsó sor - a lengyelben is - korrekt mellérendelt mondatot alkot ilyesféleképpen: „Állunk a határon és a halálba bámulunk”. A verstörténés tulajdonképpen az „állunk” és a „bámulunk” között megy végbe; oda préselödik be a szolidaritás, a segítség, a tehetetlen harag és a mélységes mély együttérzés. Akik megjártuk azt a Lengyelországot, így emlékezünk erre a versre, így rögzült személyes emlékünkké. Nekem Krakkóban az antológiában is szereplő Tadeusz Sliwiak és a kegyetlenül fiatalon elhunyt Wincenty Faber olvasta föl a verset először; akkor hallottam Sliwiak Dal a vérről című versét is, amely a leggyakoribb témával, a magyaroknak szánt véradással foglalkozik:

„Vérünk, amely nem folyt el a Visztulán, hogy szétzúztuk a hazugság-falat, vérünk, mely nem folyt el a Visztulán, titeket illet, nektek maradt.”

Két éve már Sliwiak is halott, eltávoztak az élők sorából már jóval korábban a nagy nemzedék tagjai is. Szinte pátriárka korában Jarosfaw Iwaszkiewicz, aki Mécsesek a járdán című költeményében Lukács Györgyöt szólítja meg, akivel annak idején Sartre-ról, Thomas Mannról és a lengyel író híres regényéről, a Vörös pajzsokról beszélgettek. 1956 őszén az irodalmi funkciókban tetszelgő Iwaszkiewicz is megérthette amit ,A rabul ejtett értelem” című híres esszékönyvében Czeslaw Mítosz így foalmaz meg: ,A Birodalom és a Módszer hatalmának nyomása alatt sínylődő értelmiségi okoskodása tele van ellentmondásokkal... a Központtól függő országokban színésszé válik jóformán minden ember, kiváltképpen a szellemi elit képviselői.” Az antológiában egyébként az élő legnagyobb lengyel költő, Milosz is szerepel, méghozzá egy 1949-es töredékével, amelyet később a magyar munkások, diákok és katonák emlékének ajánlva aktualizált. Antigoné és Isméné párbeszéde természetesen a zsarnokság természetrajzáról szól, mélyértelmü bölcseleti költemény. A reménykedés letűntéről:

„Az éjszínű halál

hollószárnya takarja már az éveket”,

de amikor mégis

„csak a bolondok hiszik, hogy nyugodtan élhetnek, ha megszentelik a múltat.”

És hát - persze - a nagy kérdés:

4