Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Buji Ferenc: A magyar püspöki kar körlevele
hiányában szükségképpen meglehetősen sematikus és erőtlen maradt, és alig lépte túl az igények egyszerű megfogalmazásának a szintjét. Ez és ez van, mondja a diagnózis; ennek és ennek kellene lennie, mondja a terápia. Márpedig ez azt jelenti, hogy a terápia egy jottányival sem lépett túl a diagnózis szintjén - egyszerűen ugyanazt fogalmazta meg egy másfajta nyelvi-nyelvtani szerkezetben: „Ez így van (diagnózis), de nem így kellene lennie (terápia).” Általánosságban tehát azt lehetne mondani, hogy ezzel a körlevéllel sem lettünk okosabbak: egy jól irányított közvéleménykutatás ugyanilyen eredményekre vezetett volna. A körlevél tehát bírálatra bőven ad okot, ám ez tulajdonképpen természetes is. Egy körlevél a maga műfaji korlátozottságából fakadóan nem elemezheti az adott helyzetet olyan alaposan, részletesen, és legfőképpen annyira mélyre hatóan, mint egy tanulmány, s a terápia tekintetében szükségképpen csak a nagy vonalak felvázolására szorítkozhat. Ám így is joggal vártunk volna alaposabb és mélyrehatóbb elemzést; joggal várhattunk volna, hogy a körlevél rámutasson azokra az irányokra, amelyek mentén elindulva lépéseket tehetünk a kibontakozás felé; s nem utolsósorban elvárható lett volna, hogy ebben a kritikus helyzetben az egyház saját maga számára is meghatározza teendőit. E hiányosságok azonban csupán „bocsánatos bűnei” a körlevélnek. Ezeknél sokkal súlyosabban esik latba az a tény, amelyet már más összefüggésben érintettünk, tudniillik, hogy az abban megfogalmazott gondolatok csaknem mindenki számára elfogadhatóak. Ami itt nagyon elszomorító, az az, hogy a mai magyar társadalmi valósággal kapcsolatban a többé-kevésbé általános elégedetlenség és a katolikus egyház álláspontja között alig van különbség. Mert vajon - leszámítva egy-két neuralgikus pontot, mint amilyen például a születésszabályozás - hogyan lehetséges az, hogy az egyház a maga evangéliumi és örökkévalóságra irányuló perspektívájából gyakorlatilag ugyanazokat a problémákat veszi észre a mai magyar társadalommal kapcsolatban, gyakorlatilag ugyanazokat az igényeket fogalmazza meg a társadalmi, kulturális, politikai, gazdasági élettel szemben, mint akárki? Sőt ez az egybeesés már-már tragikomikussá válik akkor, amikor egy olyan ember, mint Horn Gyula nyilatkozza azt, hogy ő a maga részéről tulajdonképpen teljesen egyetért a körlevéllel. E sorok írója meri feltételezni, hogy maga a Püspöki Kar sem gondolhatja komolyan, hogy Horn Gyula a mai magyar valóságot suh specie aeternitatis értékeli. Oda jutottunk volna hát, hogy amikor a világ dolgait kell mérlegre tenni, az egyháznak nincsenek saját szempontjai, saját meglátásai? Vajon a keresztény értékrend egészen egyszerűen rácsúszott volna a világi értékrendre: a világ értékrendjére? Vajon az egyháznak már nincsen saját mondanivalója a mai magyar társadalmi valóságról? Nos, ha ezekre a kérdésekre igennel kell válaszolnunk, akkor az egy fölöttébb elkeserítő egyházkép jele. Ami pedig azt az egy-két kérdést illeti, amelyben az általános világi álláspont és az egyház álláspontja között különbség tapasztalható (születésszabályozás, bioetikai kérdések), úgy látszik, a körlevél nem veszi észre, hogy ezek csupán a jéghegy csúcsát képezik. Van egy-két „látványos” kérdés, amellyel kapcsolatban az egyház még képes védeni álláspontját - miközben 471
