Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Molnár Tamás: Vallás, egyház és modernség
tikájával, azok elvetésével, a pápai dokumentumok ignorálásával. Mikor feltűnik olyan, Róma ellen irányított kritika, mint ezt a francia Gaillot püspöknél és a német pap, Drewermannál találunk, ezt az egyház író és beszóló', interviewt adó kisebbsége (?) örömmel üdvözli és köszönti - mintha ezen megnyilvánulások a vallás ügyét segítenék eló'. Több manapság az öntitulált „modern” papi nyilatkozat, mint ez Voltaire-nél, Diderot-nál, Feuerbach- nál, Comte-nál olvasható, a majdnem féktelen öröm, hogy az egyház botladozik és hogy helyét egy világ-konszenzus foglalja el, az új idők új tanaival. Ezt a „hangulatot” - vagy talán nevezzük ideológiai állásfoglalásnak - nem a zsinat kezdeményezte; jól emlékszem a Németországban kiadott Herder Korrespondenz folyóiratra, vagy a párizsi Espritre, az amerikai Commonweal- re, a chilei Mensajera, és sok másra, amely jóval a zsinat eló'tt készíttette már eló' a zsinatot, felhívja az olvasót a) az egyház elmaradottságára és b) tervezve a jövőt, mikor is az egyház mint olyan „félreáll” és átadja helyét a demokráciának, a marxizmusnak, a szekularizációnak, mindenesetre a legradikálisabb „reformoknak”. Az is divat volt, és ez behatolt a zsinati vitákba is, hogy éket vágtak az illető gondolkodók a lényeges dolgok és a lényegtelen dolgok közé (essentiel és nonessentiel), mely procedúra eredménye volt, hogy ami a teológuslobbynak tetszett, az az első kategóriába sorozódott, ami nem tetszett, elvetődött. Hol van a kiút? Mi az óvatos prognózis? Nincs sok értelme annak, hogy az egyház történelmére visszatekintve, találgassuk a jelenlegi krízis-szituáció valószínűbb vagy kevésbé valószínű kimenetelét. Minden történelmi szituáció más, mint amellyel összehasonlítják. A mostani szituáció már azért is összehasonlíthatatlan, mert ez az első az emberi társadalmak tárházában, amikor mondhatnánk teljes szakadás állott be a világi és vallási intézmények között; a „palota” és a „templom” különvált, érdekeik semmi módon nem összeegyeztettek. Egy történelmi sokkról van szó, konkréten egy olyan társadalomról amely magára van hagyva, maga próbál öntörvénykedni, teljesen autonómmá válni. Persze ez nem végrehajtható, már csak azért sem, mert míg az intézmények időben stabilok, érdekeik nem csak a pillanatra korlátozódnak, és eredetűket reverenda veszi körül, sőt bizonyos mitológiával rendelkeznek, addig a lobby tiszavirág életű, rövid lejáratú, érdekei tisztán önzők, a körülményekkel és az idő-dimenzióval nem foglalkoznak. Az erősebb győz a gyengébb fölött, mégha a Welfare state-et azért is találták ki, hogy a társadalmi egyensúlyt adott esetekben kijavítsa. Ha akármilyen kártékony vagy frivol lobby az egyház helyét elfoglalhatja, és saját érdekeit közösségi politikának nyilváníthatja. Ez a szituáció már meg is valósult, törvényesítik a legembertelenebb jelenségeket is, a nemi botrányokat, kábítószert, gyermekek megrontását, a ,hegyes” halált, a tömeg-abortuszt, a lealjasító „szórakozási” módokat. Még az az idő is régmúltnak tekinthető - pedig alig fél-százados - mikor Jacques Maritain ujjongva írta könyveiben, hogy végre a demokratikus stb. államforma a kereszténység hivatását magára tudja venni és örök békét fogad a magát szintén korlátozó, társadalmilag aktív vallásnak. Maritain még élt, Amerikában való háború alatti tartózkodása után, mikor éppen a szerinte ideális amerikai társadalomban és törvényhozásban fogadták el egymás után 464
