Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Pomogáts Béla: A polgár: eszme, ember, társadalom
vissza az addig elért fejlődést, látványosan megsemmisítve ennek eredményeit. A magyar polgári fejlődésnek igen súlyos töréspontjai voltak 1849-ben, 1919-1920-ban és 1947-1948-ban, midőn a háborús vereségek, illetve a sikeres, haladó modernizációs kísérletek külső erőszak hatására bekövetkezett összeroppanása évtizedekre visszavetette a nyugati típusú polgári fejlődést, és az országot a közép-európai régió nyugati feléből a keleti dél-keleti övezetbe kényszerítette. A magyarországi polgári fejlődés, miként ez köztudott, más tekintetben is eltért a nyugati mintáktól és fejlődési folyamatoktól. A régi Magyarországon csak igen szűk körű és vékony nemzeti polgári réteg alakult ki. Tulajdonképpen csak a dunántúli és alföldi céhes és kereskedőpolgárság, valamint néhány erdélyi és felvidéki város magyar polgári rétege alkotta a magyar polgárosodás bázisát, máskülönben a magyarországi városi polgárság igen jelentős része német (szász, cipszer és sváb), illetve más nem-magyar (szerb, görög, német nyelvű zsidó) elemekből jött létre, még Pestnek és Budának is túlnyomórészt német lakossága volt. A dualizmus félévszázadában pedig elsősorban az asszimilált német, zsidó és szláv polgári, kispolgári rétegek súlya növekedett. Az a magyar elem, amely a polgári élet körülményei között élt, és mint polgár vagy értelmiségi kereste kenyerét, igazából nem polgárnak, hanem a „középosztály”-hoz tartozónak tekintette magát, s mentalitásában igen sok nem-polgári, inkább kisnemesi tradíciót tartott fenn. A klasszikus értelemben vett polgárság, amelyről a nyugat-európai társadalomtudomány és szépirodalom beszél, nálunk csupán töredékesen jött létre: alföldi városok civisei, dunántúli, felvidéki és erdélyi patríciusok között. Ez az a polgári réteg, amelyről Max Weber mint „polgári rendről” tesz említést. Ez természetszerűen más társadalmi képződmény és fogalom, mint a gazdasági-foglalkozási értelemben vagy a politikai-állampolgári értelemben vett polgárság. „A rendi értelemben vett - vagyis a nemességgel és a proletariátussal szembeállított polgárság - írja Max Weber Gazdaságtörténetében - a vagyon és a műveltség embereiből tevődik össze; rendi értelemben polgár a vállalkozó, a járadékos és egyáltalán mindenki, aki valamilyen felsőfokú képzést kapott, ami társadalmi presztist biztosít a számára, és lehetővé teszi, hogy a rend színvonalán éljen.” Ez a fajta „rendi” polgárság volt az, amely Márai Sándor álmaiban és regényeiben megjelent: egy mitikus és vágyott, talán soha vagy csak szórványosan létezett magyar polgári „rend”, amelynek a modern Magyarországot fel kellett volna építenie és virágoztatnia. Ennek a polgári „rendnek” a mentalitását és erkölcsiségét Márai szerint is a hivatástudat, a felelősségérzet és a szolgálat készsége határozta meg. Olyan tulajdonságok, amelyeknek társadalmi jelentősége van, mégsem egy kollektivista társadalom tulajdonságai, Márai ugyanis minden kollektivizmustól eredendően idegenkedett. A polgári mentalitás és erkölcsiség értékét, szerinte, éppen az adta meg, hogy a független és önálló: felnőtt emberi személyiség tulajdonságaiból következett. A polgár, mint jelenség, Márai meggyőződése szerint, az európai kultúra legjobb Jelki” és „antropológiai” teljesítménye volt. Ahogy Föld, föld! című önéletrajzi emlékezésében olvasható: „A polgár számomra a legjobb emberi tünemény volt, akit a korszerű nyugati műveltség alkotott, mert a polgár alkotta meg a korszerű nyugati műveltséget: amikor egy elöregedett társadalmi hierarcia 437
