Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Bella István: Öldöklő angyal; Ábel a gyilokról; Isten halottkém jelentéséből; Ábel álma álmairól; Káin imája Ábel fölött; Kő-szájjal, durung-kézzel; Káin próféta levele a Cainus-beliekhez; Ábel a sivatagban; Csak a bárány; A világ végén (versciklus)

Abel álma álmairól

Az álom gravitáció. Ismeretlen állagú bolygó kering a szív és agy között.

Az álom az idő súlya. Tömege vonz és taszít mindent, amit megélsz vagy élni véltél, és ami- emberré ellett állat - képzelmeidból elméddé sűrűdött.

Az álom ólom. Pitypangkehelyég-semmi. Színekként lebeg földi agyad felett, ember, de rádszakad, amint az első kés kinő kezedből, és búzamag szemed helyett az első puskagolyó kinéz köldöködből és születés ősörömödből a nemzés és szülés egynemű ürege rádkacsint.

Az álom idő-alom. A betlehemi bölcsők szénája, és a forgáccsá hasgatott Krisztus-keresztek szíjácshaja, amivel kölcsön párnádat, a földet kitömik utószor,- most és mindörökkön - emberiség halott.

Az álom félelem. Lélegzetgombafelhő.

Robogsz, rakéta-lény, görcsösen markolod a Holdat, egy fény árnyt sodor épp ujjperc-perceivel, és- elhagyott anyaemlőd a levegő lobban a szádban, s ahogy napszél, csillagfény a földre, úgy hullasz, por és hamu, őshumuszodba vissza, táplálni a Voltod, a Voltat.

Az álom én-elem. A magzatvíz óceánvágya.

Hogy a halálban hullámzódóra az egyszeri tenger, az anyaméh árapálydagálya visszamosolyog egyszer, s visszasodorja, hol volt, hol nem volt, volt egyszer végtelen önmagába.