Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Vékony Gábor: A magyar etnogenezis szakaszai II.
A másik útrészlet, amelyet halvány vonalaiban felderíthetünk, a magyarok, vogulok és osztjákok elődeinek az ugoroknak (és rokonságuk, nyelvet váltott további csoportjaik) elválása a finn-permi népektől, amely a két nagy finnugor tömböt először külön néppé tette, míg egyikük (a finn-permiek) a Felső-Volga vidékén a régi állattartó-földművelő életmódot folytatták, s annak ismereteit, technikáját gyarapították újítások (saját és más népek újításai) sorával, addig az ugorok, Felső-Don vidéki kialakulási központjukból (az Abasevo előzmény Voronyezs kultúra) betelepítették a Donyec és a Dél-Urál közötti erdős sztyeppét, némely csoportjuk lehúzódott a sztyeppére is, ezzel együtt széleskörűvé vált náluk a lótartás és a hátasló használata, valamint a fémművességben és a növénytermesztésben elértek az akkori idők „modem” szintjére. Ebben, mint a régi átalakulásokban, megint szerepet játszottak más népek, a kapcsolatrendszerek megváltozásával ez esetben kaukázusi, sőt közel-keleti, kaukázusontúli eredetű népcsoportok. A későbbi magyarság elődei az ugor közösség délnyugati területein önállósultak, s váltak el a vogulok és osztjákok elődeitől. Ez az önállósulás megint a kapcsolatrendszerek újraszerveződését jelentette, amikor a Dnyeper és Donyec vidék erős sztyeppéján változatos, soknyelvű népi környezetben a pontuszi-balkáni indogermánsággal, majd a geto-műszökkel, közben a Kaukázus vidékéről származó népcsoportokkal kerültek kapcsolatba, illetve álltak folyamatos kapcsolatban, amelynek következtében állandósult az ekés földművelés, s a korábbi, inkább húskészletet biztosító marhatartás helyett a tejeltető marhatartás. Mintegy másfélezer évet töltenek a magyarság elődei e területen, az i. e. 1 000 körüli időktől egészen az i. sz. 1. évezred közepéig, míg ezt az időt, illetve a hun korszak, az i. sz. 5. század eseményeit követően csoportjaik folyamatosan behúzódnak a Kárpát-medencébe. Ez utóbbi folyamat csak az i. sz. 10. században zárni le. Forrásaink arra tanítanak, hogy a különböző finnugor népcsoportok sokkal korábban feltűnnek a „történeti Európában”, az írott történettel rendelkező Európa akkori határain, a Fekete-tengernél, az Al-Duna vidéken, mint azt tanítani szokás. Venedek, basztamák, poikinok a Visztulától keletre és az Al-Duna vidékén, vagy éppen az Oka és Volga között élő thüsszageták az i. e. 6-5. század görög látóhatárának szélén, mai kifejezésünkkel finnugor népek. Ez nem került be történeti tudatunkba, holott a finnugor népek egy részének későbbi története eleve feltételezi, hogy jelentékeny csoportjaik már igen korán a régi magaskultúrák vonzáskörzetében éltek. Mindennek végül is történeti, az esetben tudománytörténeti okai vannak. Kelet-Európa történetét mindenütt németek kezdték írni, tőlük pedig a 20. századra főként oroszok örökölték e területek kutatását. Ennek következtében e vidék régibb kora hemzseg a germán és szláv népektől (hiszen természetesen itt mindenkinek germánnak és szlávnak kellett lennie), de különösen látványos ez a nemzeti elfogultsághoz jól és könnyen felhasználható régészeti anyagnál (mert annak etnikus, népi meghatározása nehézkes vagy lehetetlen), ahol még akkor is, ha egyébként az írott források a legkülönbözőbb népekről szólnak, csak gerrmán és szláv meghatározásokkal találkozunk. Mivel a német tudatból azért a 18. század óta sem veszett ki, hogy ők, mint indogermánok, valahogy a szkíták utódai, a szkíta történetnek és a szkíta történet peremterületi népeinek megítélésénél az ebből fakadó elfogultsággal még ma is találkozunk. Egy nép 404
