Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - MILLECENTENÁRIUMI MELLÉKLETÜNK - Mesterházy Károly: A honfoglaló magyarok tárgyi emlékei
1912, Mezőtúr 1909) inkább csak a lelőhelyek számát gyarapították. A kenézlői 2. temetőben és a koroncó-bábotai ásatáson talált nyeregdeszka maradványok elegendőnek bizonyultak a hiányzó méretek pótlására, és a nyereg rekonstrukciójára. Az újjáalkotás László Gyula remekműve volt. Az újabb ásatások további hiteles megfigyelései után tudjuk, hogy a honfoglalás kori nyereg típusa lényegében a 20. századig tovább élt. A magyar nyerges mesterek tudása apáról fiúra öröklődött, és ma sem veszett ki. Csupán az előkápa közepén előre ugró gomb jelent kis formai változást. A honfoglalás kori nyergek egy részét faragott, diszített csontlécekkel és lapokkal borították (Gádoros, Izsák-Balázspuszta, Soltszentimre), más részüket pedig a kápák külső és belső szegélyére ráboruló és felszegeit ezüst lemezekkel. Az előkápák középső részén 1-3 ezüst veret szokott lenni, melyeket hosszú, hegyes szegecsekkel szegeitek fel a fára (Szakony, Sárrétudvari, Karos), melyekről Reizner János is megemlékezett a szeged-bojárhalmi lelet közlésekor. A nyeregszárnyak végén lyukvédő veretek szoktak lenni, a koroncóiak S alakúak, máshol kerekdedek vagy éppen négyszögletesek. Közepük áttört. A kápák és szárnyvégek néha félgömbölyű szegekkel vannak kiverve. A szegényebbek és főleg a férfiak nyerge azonban diszítetlen volt, legfeljebb vaspántokkal (Eger), vagy bronz szegéllyel erősítették meg őket (Szered). A nyereg részeinek elnevezése a késői rekonstrukció miatt is olyan igénnyel készült, hogy azon változtatni nem kell, sőt ez a mértékadó példa a külföldiek számára is. A lószerszám becsatolására használatos nem fémtárgyak csak a legújabb időben váltak ismertté. A zabla bekapcsolásához fából vagy csontból készült a zablapecek. Jól megfigyelt helyzetben Szarvason, Gazdapusztai Gyula ásatásán került elő először. Használati módját Dienes István fejtette meg, melyhez a hortobágyi élő példák és régi fényképek segítették. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a kengyelek felcsatolására szolgáló csontpecek felismerése, melyet a szaltovoi párhuzamok nyomán fedezett fel. Voltak azonban csontból készült csatjai is a honfoglaló magyaroknak. Hódmezővásárhelyen a kopáncsi temetőben és Nádudvaron, a Mihály halomban találtak egy-egy tüske nélküli változatot. De ugyancsak Hódmezővásárhelyen egy csattüskés példány is került elő. Használatuk módját hortobágyi pásztorok segítségével állapították meg. Előfordulnak az avar kori hagyatékban is, de Fettich Nándor megelégedett a szerepük felismerésével. Nem is vette figyelembe Fettich névadását Kalmár János, aki akasztó horgoknak tartotta őket. Az avar csatokat legteljesebben Bóna István gyűjötte össze. Alegkorábban felfedezett és megismert tárgyak közé tartoznak a fegyverek is. Közönséges leletnek számítottak a nyilcsúcsok. Előbb nem tulajdonítottak jelentőséget a formáiknak, de az már Jankovich Miklósnak is feltűnt, hogy nem köpüsek, mint ahogy nyugaton szokásos volt. A verebi sírban egy csomóban volt hat darab a bal oldalon, Szolyván pedig éppen ellenkezőleg, a jobb oldalon. Nyáry Jenő már megjegyezte, hogy a nyílcsúcsoknak „ferdény” alakja van, és hogy a nyílvesszőbe járó végük hegyes tüskés. Hídvégi Sándor a gici lelet nyílcsúcsait „dülény” alakúnak mondta (1912). Az archaikus kifejezések a rombuszt jelentik. Nemesócsán némelyik nyílcsúcs jócskán megnövekedett a vasrozsda miatt, ezért hajító dárdacsúcsnak nevezte őket Végh Adóiján (1880). De még Jósa András is megjegyezte az egyik kenézlői darabról hogy „nagysága miatt kopjának tekinthető” (1914). Pulszky Ferenc 1891-ben 39
