Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Mórocz Zsolt: Hogyan írjunk novellát?
MÓROCZZSOLT Hogyan írjunk novellát? Lehetőleg ne írjunk. Olvassuk inkább Hrabalt. A novella - az „újdonság” - sajátos műfaj. Cortázar szerint sodró szövegének mindig knock out-tál kell felülkerekednie, míg a regény többnyire pontozásos győzelmet arat az olvasóval „vívott” mérkőzésen. A hasonlat az első pillanatban talán meghökkentő, de többet árul el a műfaj lényegéről a taláros fontoskodásnál és mindenképpen Hrabalhoz illő, ehhez a különös sorsú és végzetű íróhoz, aki halálával újfent meglepte olvasóit és valami végső, megismételhetetlen „újdonságot” produkált. A hírek arról szóltak, hogy a lábadozó író egy kórház ablakából kiesett madáretetés közben. Előttünk a jelenet - Jiri Menzel vetítőjével - amint zuhanás közben az ősz mester fehér galambbá változva ellebeg a kékes-szürke végtelenbe, immár örökre, a legenda szárnyán. Hrabal figurái személyes ismerőseink. Furcsa, esepdő, csetlő-botló hősök, ám megvan bennük ősapáik a Thyl Ulenspiegelek és Svejkek eszessége, az ő egyenesági leszármazottaik, akiket valami megfejthetetlen titok okán sohasem képes maga alá gyűrni az élet. Pedig a hrabali recept látszólag egyszerű: csipetnyi humor és könny, azaz emberség, némi együttérzés, szívből, de kajánul, azután a sokszor kitapinthatatlan kollázs-szerkezet, úgy látszik Hrabal felváltva használta a tollat és az ollót, végül az elmaradhatatlan Jocsifecsi sziporkák”. Utóbbi az író kifejezése - önkifejezése. Ha mindez megfelelő arányban készen áll, a hrabali szöveg diadalmaskodik a legsivárabb, legbrutálisabb valóságon. (K. O.) Hogy mi a valóság afölött ne töprengjünk ezúttal sem. Elégedjünk meg annyival, hogy amennyiben létezik Hrabal világa, annyiban létezik a hrabali valóság. Minden nagy író a saját valóságát teremti meg. Emlékszünk alakokra a Szigorúan ellenőrzött vonatokból, a Hóvirágünnepből, a Véres történetekből, akiknek élete valóságosabb volt - papíron vagy filmen - számtalan valódi ismerősünk sorsánál. Nehéz elfelejteni A gyémántszeműt, vagy az apácát, Beatrice nővért. Beatrice-ből együtt árad a tisztaság és a legbujább testi vágy: a tisztánlátást nem homályosítja el semmiféle elfojtás, ragyogóan sugárzik lényéből az erotika, miközben glóriája sem pattan el. Jó és rossz, menny és pokol, test és lélek, titok és libbenő fátyol, eszme és ösztön. Mindez együtt, egymást erősítve és nem kioltva. Mert Hrabal tudta, hogy az ember nem ez és nem az, hiába hitegeti magát, hanem ott kezdődik, ahol mindkettőt önfelmentés nélkül személyiségébe integrálja. Valami ilyesmi a művész. Hrabalt idézve az említett novellából: „mindent lát, ha kedve tartja.” Az önvűágámító tanonc minden látott, az arany Prágát, a szürke szocializmust, az Aranytigris söröző - kedvenc helye - alakjait, a frissen csapolt sör csillogását, nagyjából mindent. A villoni Ellentétekre emlékeztető vibráló 373
