Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - N. Sz. Trubeckoj: Az összeurázsiai nacionalizmus
ez a tényező megsemmisült. Felmerül a kérdés: milyen más tényező képes most ezen állam összes részeit egyetlen állami egésszé egyesíteni? Ilyen egyesítő tényezővé a forradalom az ismert szociális eszmény létét emelte. A Szovjetunió nem egyszerűen egyes köztársaságok csoportja, hanem szocialista köztársaságok együttese, vagyis olyanoké, amelyek egyazon szociális rend eszményének megvalósítására törekednek, és éppen az eszmény ezen közös volta egyesíti mindeme köztársaságokat egyetlen egészbe. A szociális eszménynek, és, következésképpen, annak az irányzatnak, amelyet a jelenlegi Szovjetunió összes különálló részének állami akarata követni igyekszik, közös volta természetesen hatalmas egyesítő erő. És ha az idők során az eszmény jellege meg is változik, a szociális igazságosságra való törekvés és az ezen eszmény megvalósítására való közös igyekezet kötelező elve akkor is mindazon népek és területek államiságának alapjaihoz kell, hogy tartozzék, amelyek ma Szovjetunióba tömörülnek. De megkérdezheti valaki: elégséges-e ez az egyetlen tényező, hogy különböző népeket egyetlen államba tömörítsen? Valóban, hisz abból a tényből, hogy az Üzbég Köztársaság és a Belorusz Köztársaság belpolitikáját az egyazon szociális eszmény elérésére való törekvés vezeti, még egyáltalán nem következik, hogy e két köztársaságnak föltétien egyetlen állam oltalma alatt kell egyesülnie. Sőt, ebből a tényből még az sem következik, hogy e köztársaságok nem ellenségeskedhetnek vagy nem folytatnak háborút egymás között. Világos, hogy a szociális eszmény közös volta önmagában nem elegendő, és hogy Szovjetunió egyes részeinek nacionalista-szeparatista törekvéseivel valami mást kell szembeszegezni. A mai Szovjetunióba a nacionalizmussal és a szeparatizmussal szembeni ilyen ellenméreg az osztálygyűlölet és a proletariátus szolidaritás-tudata az őt folyamatosan fenyegető veszéllyel szemben. A Szovjetunióba tartozó összes népben csak a proletárok minősülnek teljesjogú polgároknak, és valójában magát a Szovjetúniót sem annyira népek, mint inkább e népek proletárjai alkotják. A Szovjetunió különböző népeinek proletariátusa, amely megragadta a hatalmat és létrehozta a maga diktatúráját, közben folytonosan belső ellenségeinek (mivel a szocializmus még nem köszöntött be, és a túlélendő „átmeneti” időszakban még Szovjetunión belül is el kell tűrni a kapitalisták és a burzsoák létét) és külső ellenségeinek (az egész környező világ képében, amely teljes egészében a nemzetközi kapitalizmus és imperializmus hatalmában van) fenyegetését érzi magán. És pontosan ezért: hogy megragadott hatalmát az ellenség cselszövéseivel szemben sikerrel védje meg, azért kell Szovjetuniót alkotó összes nép proletariátusának egyetlen államba tömörülnie. A Szovjetunió létének értelmét ilyen módon fölfogva bizonyult képesnek a szovjet kormány harcolni a szeparatisták ellen: a szeparatisták megpróbálják megbontani a szovjet álam egységét, csakhogy a proletariátusnak szüksége van erre az egységre ahhoz, hogy az általa megragadott hatalmat megőrizze; következésképpen a szeparatisták az állam ellenségei. Ugyanezen elv alapján lehetséges és szükséges a nacionalizmus ellen harcolni, mivel ez utóbbi köny- nyen értelmezhető rejtett szeparatimusként. Ehhez járul, hogy a marxista doktrína értelmében a proletariátus mentes a nacionalista ösztönöktől, amelyek a burzsoázia attribútumai és a burzsoá rend gyümölcsei. A nacionalizmus elleni harc már magával azzal a ténnyel is létrejött, hogy a nemzeti figyelem középpontja átkerül a nemzeti érzelmek szférájából a szociális érzelmek 366
