Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Wiktor Woroszylski: Új pánmongolizmus?
a mankurt dermedt arcán), kérlelte, hogy térjen vissza vele a szülői házba (ebbe nem akart beleegyezni, nem értette, mit akarnak tőle - hiszen neki azt parancsolták, hogy őrizze a csordát!). Fel akarta tömi az emlékezet bezárult kapuit: Emlékezz, ki fia vagy? Hogy hívnak? Apád neve Dönenbáj!” (166. o.) Naponta egyszer hoztak ennivalót a pásztornak. Najmán-Anának ilyenkor el kellett rejtőznie. Mégis észrevették. A zsuanzsuanok íjat nyomtak a mankurt kezébe és ráparancsoltak, hogy lője le azt, aki anyjának nevezi magát. Mikor megint eljött, megfeszítette az íjat és... Najmán-Ana holtan esett össze, fehér kendője lehullt a fejéről, madárrá változott, elszállt hangosan távozva: „Ki vagy? Mi a neved? Az apád név Dönenbáj! Dönenbáj! Dönenbáj! Úgy mondják, azóta röpköd éjszakánként a Sárga Homok fölött a Dönenbáj- madár. Ha utasembert lát, odaszáll a közelébe, és rákiabált: »Ki vagy? Mi a neved? A neved? Az apád Dönenbáj! Dönenbáj! Dönenbáj! Dönenbáj! Dönenbáj!...«” (169. o.) E példázat egybevág Gustaw Herling-Grudziríski lakonikus előrejelzésével: ,Az utolsó háborút az emlékezet elrablói vívják a kifosztott nemzetekkel, társadalmakkal, egyénekkel” (Dziennik pieany noca, Kultúra, 1984. 7-8. sz.). A Revolution című francia lapnak adott inteijújában Ajtmatov feltette a pontot az i-re. „Azt akartam mondani... hogy ez a mankurttá válási folyamat már igen előrehaladott. Mindegyikőnket fenyeget.” Az író magában a regényben sem leplezi szándékait. Szerepel benne például egy Szabidzsan nevű alak, aki Koronás Szarvas Anya gyilkosaira emlékeztet, bár őt aligha vádolhatjuk hasonló gyilkossággal; igen, vannak mások a regényben, akiknek vér tapad a kezükhöz, Szabidzsan nem tartozik közéjük. De semmibe veszi a hagyományt és a hitet, hamis isteneket imád (karrier, kapcsolatok, jól informált” emberek, rang a „civilizációért”, minden emberi cselekedet központi irányításáért. íme a látomás, amellyel az egyszerű emberek előtt akar kérkedni: „Az ember mindent a központi programozás szerint csinál. Azt hiszi, hogy úgy él, úgy cselekszik, ahogy akar, pedig valójában felsőbb utasítás szerint. S mindent szigorú rendben. Ha az kell, hogy énekelj - jeladás - és énekelsz. Ha táncolnod kell - jeladás - táncolsz. Ha az kell, hogy dolgozz - jeladás - dolgozol, de még hogyan!... A feleségeddel csak akkorr lesz dolgod, ha a jeladás, a társadalom érdekéből kiindulva, azt vezényli... Vagy vegyük például a háborút. Minden jelzés szerint történik. Ha tűzbe kell! - ugrasz a tűzbe, ha ejtőernyővel kell ugranod - egy szempillantás műve, ha atomaknával kell a tank mellé vetődni - megvan, egy perc alatt” (51-52. o.). A regény vége felé, mikor Szabidzsan aljassága nyilvánvalóvá válik, azt gondolja szomorúan Edigej, a bátor és nemeslelkű öregember, Az évszázadnál hosszbb ez a nap főszereplője: „Talán éppen azért tanították, hogy olyanná váljék, amilyen lett. Lehet, hogy van valahol egy mindenhová behatoló lény, mint az ördög, aki sok munkát fektetett Szabidzsanba, hogy Szabidzsan legyen belőle, ne valaki más... Hátha már őt magát is rádióval irányítja az a láthatatlan és mindenható valaki... - Mankurt vagy! Igazi mankurt! - suttogta hirtelen indulattal, egyszerre gyűlölve és szánva Szabidzsant” (389. o.) Meglepő ez a fordulat, hiszen a régi mítoszból együttérzést olvashatunk ki az embertelen kísérlet áldozatával, a saját énjétő lmegfosztott rabbal, honnan hát e gyűlölet? 362
