Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 3. szám - Wiktor Woroszylski: Új pánmongolizmus?

magam, és homályos, ferde szememmel mindennek ellenére kifejezzem a szlávság nyílt tekintetét”.

E poémában a művet életre hívó szubjektív impulzus a legérdekesebb. Családfám - de mi okból írja le a költő családfáját? Puskin azért írt hasonló című verset, hogy régi nemességét, mint adut, kijátssza a felkapaszkodott parvenük és az irodalom karrieristái ellen; I. Péter híres szerecsenére hivatkozik - apai ágon őse -, egy polemikus megjegyzésben pedig a nagy cár bizalmasaként említi; a hangsúlyt azonban a Puskinok nemzetségére helyezi, ezzel pedig a költő a szülőföldhöz fűződő kapcsolatát hangsúlyozza. Bella Ah- madulina pontosan száz évvel Puskin halála után született - olyan társadalomban, amely a régi családi kincseket nem tekinti különleges értéknek; ezért csak mellékesen, sőt,fitymálva említi ősei közt a „vézna nemesúrfit”. E poémában sokkal nagyobb szerepet játszik a két másik ős: a vándorló olasz kintornás és a tatár, akit így képzel el a költőnő: „keskeny szemével még keskeny szemű törzsében is feltűnést keltett, döbbenten nézték vágott fekete szemét, füstszagot szimatoló hatalmas orrát.”

Úgy látszik, a polemikus elem Ahmadulina Családfájában is épp olyan fontos szerepet játszik, mint Puskinéban, de rejtve marad, nem kerül előtérbe. A polémia címzettjei feltehetően az ún. „szülőföldi költők”, azon szerzők, akik részben ugyanehhez a nemzedékhez tartoznak, és előszeretettel hangsúlyozzák „tősgyökeres” oroszságukat, a szülőföldhöz, a faluhoz való közelségüket, ősi hagyományaikat és idegenkednek mindentől, ami ezen a meglehetősen szűkén felfogott „otthonon” kívülesik. Mintha épp ezeknek az íróknak mondaná Ahmadulina némi kihívással a hangjában: én vagyok a „tősgyökeres”, egyik ősöm ágán európai vagyok - tehát a nyugati kultúra is az én kultúrám, a másik ágon pedig - tatár, ázsiai, keskeny szemű mongol - az ázsiai lelket is én örököltem, az is az enyém, de ezzel együtt lehet, hogy én inkább vagyok orosz, mint ti, mert jobban értem és érzem a hazám történelmét, tudom, hogy nem szabad elzárkóznia, ki kell nyílnia Nyugat és Kelet felé, mert az univerzális, az egyetemes emberi után vágyódik; lehet, hogy én inkább vagyok költő, mint ti, én, Ahmadulina Bella, Ahat lánya, születtem 1937-ben Moszkvában, én fejezem ki „homályos, ferdeszememmel a szlávság nyűt tekintetét...

Nem ezt a dallamot - és Vlagyimir Szolovjov régi melódiáját - ismétli Olzsasz Szulejmanov, mikor Hat szó című, helyenként inkább értekezésre emlékeztető prózaversében így szól: „A szülőföld határai egyre csak tágulnak... Beszélhetünk még az egyes ember nemzetiségéről, de van-e nemzetisége tehetségének?... Ki volt Colombus - nagy hajós, aki kitágította a föld határait, vagy a spanyol zsidó?... Minden nemzet, amelynek van történelme, nagy nemzet. Forrong a Nyugat. A földgolyó népei felnőnek a keleti nemzetek ügyéhez. Egyre nagyobb a keleti nyelvek és kultúrák túlsúlya, ennek eredményeképp a „fehérek” helyzete egyre „rémisztőbb”... A.legmagasabb rendű nyelv a legfelszabadultabb költői nyelv. Az a nyelv győz, amely csak egyféleképp tudja megnevezni az ember tetteit: a szépet nem nevezi hitványnak, a győzelmet - vereségnek, egyesek szabadságát nem mások rabságával tartja fenn.. Ezt a terhet és mocskot az én nemzedékem veszi magára. Nem hagyunk gyerekeinkre éhséget és gyűlöletet. Ismerjék meg a zabolátlan, őszinte szeretetet. A tanmesék fanyar erkölcse helyett utódaink tiszta, bíborszín pogány vére folyjék ereinkben...”

349