Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Wiktor Woroszylski: Új pánmongolizmus?
annyira lényeges szerzőik számára, hogy nem érik be az összorosz közösségnél kisebb olvasótáborral. Bár alkotói pályájuk elején apáik nyelvén írtak, hamarosan rászoktak arra, hogy szövegeiket maguk fordítsák oroszra, végül pedig egyszerűen oroszul kezdtek írni. Hozzá kell tennem, hogy nem ez az egyetlen eset, amikor a szükségből erény lesz. A szóbanforgó szerzők nyelve ugyanis nem egyszerűen a gazdag orosz irodalmi nyelv, hanem egy bátor, előítéletektől mentes, a stílusbeli illem feltételezett normái alól felszabadult nyelv. Néha azt is a szemükre hányják, hogy ez helytelen, sőt, barbár oroszság. Lehet, hogy van is ebben egy szemernyi igazság, mint ahogy azoknak az angoloknak is van némi igazuk, akik Conrad angolságát helytelennek és barbárnak tartják. A leggazdagabb irodalmi nyelvek, mint az angol, az orosz és a francia egyébként is hajlamosak megkövülni, jót tesz nekik, ha időről időre megerőszakolják a barbárok, akik nem finomkodnak, saját tartalmakkal lépnek be a nyelvbe és ezt ki is akarják fejezni, legyőzve az anyag ellenállását, amelyet a félénkebb szerzők a nyelv alkalmatlanságának vélnek. Hasonló megrázkódtatást okozott Joseph Conrad, majd néhány évtized múltán Vladimir Nabokov az angol irodalmi nyelvben. Hasonló jelenségeket fekete Afrika modern francia nyelvű költészetében is megfigyelhetünk. Nem vagyok benne biztos, hogy Franciaországban teljes egészében a francia költészethez tartozónak tekintik az olyan kiváló költők életművét, mint Leopold Sedar Senghar vagy Aimé Césaire (költészetét Wanda Leopold a „négerség és szürrealizmus szimbiózisaként” határozta meg). Maguk az érdekeltek mindenesetre efelé hajlanak. Véleményem szerint ez francia költészet, hiszen a nyelv játssza a döntő szerepet, ugyanakkor afrikai is, afrikai tudatú emberek költészete, akik büszkén és elvszerű konoksággal hangsúlyozzák négerségüket. „Büszke ősi származására, a feketék múltjára, történelmére és bölcsőjére: Afrikára - írja Wanda Leopold Césaire egyik poémája kapcsán. A szürrealista hatás szétválaszthatatlanul összefonódik a költő pszichológiai tapasztalataival, átszövi a nappalt és az éjszakát a négerség álomképeivel, amelyet fel kell támasztani, elő kell ásni a tudat mélyéből és azonosulni kell az egész múltjával, jelenével, a megtalált négerséget pedig fel kell ruházni az emberi méltósággal és össze kell kötni az emberiség jövőjének látomásával” (Fekete Afrika irodalma, Warszawa, PIW, 1973). Még ha el is fogadjuk, hogy olyan jelenséggel van dolgunk, amely tartalmát tekintve kívül esik a francia kultúrán, nehéz nem észrevennünk, hogy frissíti és gazdagítja a francia költői nyelvet. Kölcsönös függőség jön létre: az új néger kultúra a régi francia kultúrától, a francia nyelvtől függ, mivel kizárólag e nyelv segítségével tudja magát kifejezni; ugyanakkor a modern francia költői nyelv is függ a négerségtől, mivel a négerség ezen a nyelven fejezi ki magát, megtermékenyítve és gazdagítva ezzel a francia nyelvet. Most pedig hagyjuk az analógiát és nézzük meg az 1934-es születésű Gen- nagyij Ajgit, a modern orosz költészet metafizikai irányzatának Brodszkij mellett talán legkiválóbb képviselőjét. Első pillantásra szembetűnik, mennyire átalakítja a költői nyelvet, kiváltképp a szintaxist és a képi-asszociációs szerkezetet. A XX. századi orosz irodalomban aligha találthatunk hozzá foghatót. A századunk orosz költészetében jártas olvasó számára nyilvánvaló, mekkora újító ez a szegény, sötét, erdőbe vesző kis faluban született csuvas 347
