Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Pusztai János: Nagy álomkönyv
PUSZTAI JÁNOS Nagy álomkönyv- ELSŐ KÖTET - 1995. JÚLIUS. Anyám, az álmok nem hazudnak. Petőfi Sándor 51. álom 1., szombat: Egy romos vár vagy omladozó kolostor hosszú, keskeny, boltíves meny- nyezetű ebédlőjében raboskodtam. Alaposan belegondolva: nem magamban, mert a csupasz kó'falú termen végig éró' asztalnál rengetegen ültek még és mindannyian olyan ruházatot viseltek, mint én; sötétszürke, világosszürkével zebrásan csíkozott posztóból készült „öltönyt”, fehér szakács-fejfedó't, valamint fekete, halzsíros bakancsot. Rabtársaim azonban meglehetősen különösen viselkedtek; álmom teljes ideje alatt mozdulatlanok és szótlanok maradtak, akár azok a fegyó'rök, akik köröskörül a sűrűn sorakozó fali beugrókban, falmélyedésekben állva vigyáztak rájuk. Ezeket a csizmás, vállszíjas, tányérsapkás, engesztelhetetlen szigorúságba merevedett arcvonású maskarákat huszadik századi páncéloslovagoknak is tekinthettem volna, csak éppen nem volt fegyverzetük. A középkori íjat, nyílvesszőt, buzogányt, pajzsot, lándzsát, kopját, csatabárdot, kardot véletlenül sem helyettesítette puska, tölténytáska, gránát, golyóálló mellény, lángszóró, gázálarc, páncélököl, szurony, gyalogsági ásó, miegyéb. Ilyenformán nem lehetett véletlen, elővigyázatossági melléfogás, szabályzatsértés az, hogy saját fogvatartóm, felvigyázóm, „nevelőtisztem” szintén puszta kézzel végezte „munkáját”, gyakorolta hatalmát. Az a helyes: gyakorolta hatalmát, ugyanis mozgásteremet bosszantóan leszűkítette, korlátozta. Asztalfőn terpeszkedett, onnan „dirigált”. Egyébként fiatal volt, olyan harmincéves forma, és kefefrizurát hordott. Nem mondhatnám, hogy borotvapenge-éles ajkait különösebben sértő, megalázó parancsok hagyták volna el. Mi több, nem is szidalmazott. Igaz, utasításait, amelyek közé olyasmik tartoztak, mint svábbogarak, poloskák, tetvek, legyek, szúnyogok, muslicák légmentesen záródó, zárható, lapos üvegedényekbe gyűjtése nagyság szerinti osztályozása, címkézése, cigánykerekezés, békaügetés, hason- csúszás, féllábonjárás, bucskázás, „maradéktalanul” teljesítettem, viszont közeledett az este. Éreztem, „visszavonhatatlanul” közeledik, s nekem haza kell mennem. Haza, Nagybányára, a Gellért utca harmincegybe, esetleg a Kultúra utca tízbe, netalán Budapestre, a Kútvölgyi út negyvennégybe! Kirobbanó határozottsággal, vadul rálendültem az asztalra, végigszáguldottam rajta, szorosan a gyűlölt alak elé, aholis öntöttvas mozsarat ragadtam fel, majd így méltatlankodtam: Hallod-e, te gonosztevő, nekem haza kell mennem! Vár a családom, azonkívül, ma még nem írtam semmit! író vagyok! De egyáltalán, érted-e te, mi az: író? A nehéz, rozsdafoltos, sarkos fülekkel ellátott 305
