Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 3. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak
tudja, Áron úr megfojtotta az elsőt, az újszülöttet, a fiút, még mielőtt keresztvíz alá .... hiába mondják, hogy a köldökzsinór .... dehogy is, az bizony) hol késik a király - - ! a király sehol, de a Hang átmetszi a lelket bitorló morajt, övét oldja, derekéről a zodiákusz abroncsa bomlik, a teljes sötét teljes ragyogást kíván, törvénytáblák tört cserepei csörömpölnek, a határok, ki nem mondott neveinek falai omlanak, zúzott törmelék tomboló talpak alatt, de a jégtáblák repedéseiből felszivárgó vágyak, de az égtájak kapuiból felé lombosodó vágyak------a hajkoszorú fészekből felcsap a szárny, suhogása ébreszti a tenger alvó p aripáit, és suhogásának felhőiből felhabzanak a fekete nap lovai és dobogásuk hozza a ragyogó éjszakát, lüktető szűgyükből süvölt az idő, s a toporzékoló paták megtapossák a pillanatokat és a ragyogó éjszaka zúdítja a lombosodé sereget-------a király-----a király - hasít a Hang, a Hang a s zabadítóra vár, de a sereg nem vár, szerelemvár ezer tűzablaka szór szikrát szemébe------ő az, ő az, a királynő - száguld a kiáltás, és a száguldó lovasok a ranycseppet izzadnak és aranytajték habzik nyomukban és a ragyogó éjszaka part felé hajtja a harsogó naszádot, a hajósok forró lehelete hajtja a hóvitorlákat míg ő a bástyaormon magasba emeli a borral tele kelyhet, tüzet iszik és tűzzel itat, légbe hajítja, repül a cipellő a hidakat megjárt léptek maradéka, zubog az ital, párája vérgőz, a harcosok szökkennek utána elkapni a forgószél sodorta rózsakelyhet, ám ő csak tovább, tovább ropja, lobog a tűztánc és a vár csak tovább, tovább, forgat a láthatatlan tengely, az ütem szaporodik, gyorsul - - két lehullott rózsaszirom egymással kergetőzik, fel-le, fel-le, körbe- karikába, játszik a határtalan, játékának nincsen határa — - a lába, gyöngyöző lábujja - hörögnek a vitézek, nyihognak a lovak. mert tánca ütemére hullámzanak a megindult vizek, dagadnak folyammá, erre az ütemre buknak fel az árból s szökdelnek víz színén a halak, erre az ütemre fújja fuvoláit a lég és dagad szélvésszé, erre az ütemre vezényeli a tamburmajor a riadót, erre a lüktetésre himbálóznak az árbocok de mielőtt az időkerék dobaja a mindenséget a végső tutti robbanásában elemészti az időfátyolon hajszálrepedés s a résen át az időtlen csend a kapitány homlokát megérinti és képektől tisztult szemében az űr valósága: király sehol, várúrnő, táncvár, vértánc sehol és a kapitány hangja parancs: leengedni a vitorlákat! - az engedelmes vitorlák a víz arcára hajolva hódolnak, a tajtékmező elcsendesedő hullámokba szelídül, ám a legénység a kapitányt, akinek leesett válláról a hármas aranysáv, melléről a kitüntetés, nem őt hallja, a legénység a zsonglőr Beroul énekét hallja: Ja verroiz la Table Ronde Qui tournoye comme le monde 292
