Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Fábián László: Elem struktúrák, strukturális elemek Axel Möckel grafikáiról
FÁBIÁN LÁSZLÓ Elemi struktúrák, struktúráit elemek Betegeit figyeli a főorvos a bolondok háza udvarán. Rendre fölmásznak egy oszlopra, a tetején helyeslőén bólogatnak és elégedetten másznak vissza a földre. Ót is fölhajtja a kíváncsiság. Fönt egy cédulát talál: fitt az oszlop vége, ne mássz tovább” fölirattal. Önkéntelenül is a helyeslők táborába kerül. Nem meséltem volna el ezt az ósdi viccet, ha nem érezném alaphelyzetének hasonlóságát azzal, amit globálisan posztmodernnak szoktunk nevezni. Legföllebb annyi az eltérés, hogy a posztmodern teoretikusok (mondjuk Fukuyama) fukarkodnak a jótanáccsal, nem mondják, hogy ne mássz tovább. De hogy itt a történelem (és még mi minden) vége, afféléi nem hagynak kétséget. Ebben az esetben a történelem gyűjtőfogalom; beletartozik minden, amit az ember anyagi, szellemi javakként fajának léte során fölhalmozott. Most hirtelen mindez nem ad neki további lendületet ahhoz, hogy előre nyomuljon, és jobb is, hogy nem ad, mert itt az oszlop vége. Még valaki lebegni kezdene az oszlop fölött. Mármost az a kérdés, hogy ebben a posztmodern bolondokházában van-e egyáltalán oszlop, azaz: föltétlenül hinnünk kell-e azoknak, akik ezt így óhajtják elhitetni velünk, nem kell-e gyanakodnunk, hogy csupán - mint a történelemben annyiszor - egy újabb átverés elhülyített alanyai vagyunk. De igen! De igen! - csattan föl a józan ész. Csakhát a józan észnek nem túl tágasak a dimenziói a bolondok házában. Azon a helyen, azokban a helyzetekben nemigen értelmezhetők az igenek és a nemek. Ennek ellenére sem mondanám, hogy akkor nincs mit tenni. Sőt. Végtelen naívságomban úgy képzelem: kell tenni valamit. Mindenek előtt végig kellene gondolni (ámbár a kritikai gondolkodás tudatos kiirtásával erre mind kevesebb az esély), valóban az-e a helyzet, amit az említett teoretikusok bemutatnak. Vajon el kell-e fogadnunk, hogy az emberiség története zsákutcába torkollott, és hogy eleve így is volt dimenzionálva? Ebben az esetben ugyanis - hogy egy kicsit a témámhoz közelítsek - az emberi kultúra története sem több, mint valamiféle gesunkenes Kulturgut, amelyből esetenként és véletlenül, de semmiképpen sem céltudatosan olykor fölszínre bukkan valami, hogy aztán hosszabb-rövidebb tündöklés után ismét alámerüljön. Vagy eltűnjék végleg. Olyasmi ez, mint az örök halál rémképe; az ember képtelen belenyugodni. Ám aki belenyugszik, annak valóban nincsen története. Huizinga egy helyen figyelmeztet, hogy „a művészet haladása nem előre256
