Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Mórocz Zsolt: A hely szelleme és a szellem helye (esszé)

fölé emelkedő hegy, őriznek valami mondhatatlant. Berzsenyi - a szobor - lelép a talapzatról, újra élővé válik, megdördül hangja a Ság hegy fölött, vad orkán támad, a kortárs arcáról lefoszlik a modernista mosoly, mert ismét megszólalt a magyar kar mennyköve - ahogy Szerb Antal nevezte. Szép volna megélni a pillanatot. De Berzsenyi végérvényesen a nemzet irodalmi panteonjának tagja. Nem száll le a talapzatról, nem parolázik senkivel. Szobor és érettségi tétel. Nehéz kiszabadítani a tiszteletteljes ünnepi szónoklatokból és a biflázó unalomból. Magasztos megemlékezés, díszkiadás az osztályrésze. Utoljára az ezüsthajú táltos látta - szállva haza Iszkázra a harangok szaván hogy megnyílik a Ság hegy és ott áll előtte Dániel, a költő. Azóta ritkán mutatkozik. Talán elborozgat Hetyén az arra érdemesekkel, elüldögél a hegy oldalában egy pincegádorban vagy a lugasok enyhe alatt, némán tűnődve. Hallgat. Dani uraság sohasem kedvelte a locsogást, a szófia beszédet. „A versben egy szükségtelen szónak sem szabad lenni, annyival inkább szükségtelen daloknak és énekeknek. Nem azon kell igyekezni a poétának, hogy a kicsiny és szűk matériáról sokat írhasson, hanem hogy a legnagyobb s legmesszebb terjedő tárgyakat és gondolatokat minden lehetséges rövidséggel s tömöttség- gel adja ki, mint a trombita az összeszorított hangot; mert csak így hat szívre, és ez a poézis.”

Poétáknak szolgáló tanács. Nagy Gáspár mondja, hogy hány, de hány versről kiderül utólag: csak a papírnak voltak bőviben. Hátha még valaki szert tesz egy szövegszerkesztőre! Abba sem akarja hagyni olyan élvezet szövegtermelő kisiparosként költőnek, írónak érzeni magunkat, nyomtatásban látni a ... a mit is? Térjünk vissza Berzsenyihez, hiszen Az igazi poézis dicséretét ígértük. A vers, utolsó ódája A poesis hajdan és most címen ismert. Hőse: a „lekötözött kalóz”, Odüsszeusz, a szirének hallója vall arról, hogy: ,A szent poesis néma hattyú, / S hallgat örökre hideg vizekben”, a zárt fül és kebel előtt. Az igaz poézist a „teremtő ihlet alkotá”.

Az ihlet romantikus kifejezés. Hallatára ma leheletfinoman elhúzódik a száj. Pedig behelyettesíthető freudista, jungi, művészetpszichológiai szakszavakkal. A romanticizmussal aligha vádolható természettudósok is ismerik: ők intuíciónak nevezik. De hivatkozhatunk a legtudatosabb magyar írók egyikére Ottlikra - ha másért nem, azért, mert a megyét tekintve a hely szelleméhez tartozik - ő, azt állítja, hogy a lényeges dolgokat az irodalomban nem lehet megtanulni. Azokat bizony az ihlet, az arkangyal, a sugallat vagy ki tudja mi? - küldi az embernek. Az ihletben az kételkedik, aki nem tapasztalta meg. Mértéke: a mű. Berzsenyi az ihletett költő, bár buzgón szólon- gatta múzsáját - a Hamvas által lenyűgözően megjelenített méhesben - roppant tudatos művész. Nem elégedett meg az első változattal. Dátumozásaiból látható: évekig tökéletesítette ódáit, elégiáit. Álljunk meg ennél az alkotáslélektani finomságnál. Berzsenyi többet tudott - és itt a tudatosságon van a hangsúly - elemzőinél, ideértve az utókort is. Szinte mindenki írt róla - egy nemzeti klasszikusnál ez elkerülhetetlen - a közös magyar szomorúság és nagyszerűség költőjéről, ahogy Szabó Dezső aposztrofálta. Szerb „csak magyarnak”, bennszülöttnek mondja; Németh László - bántó szándék nélkül, saját sorsát Berzsenyiébe vetítve - azt írja: elrothadt Niklán. Magyar Horatius - állítja Horváth János; a reform-hazafiság előfutára — véli Merényi Oszkár. A magyar megbántottság, félrehúzódás, búskomorság jelképe lett. Életét,

244