Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Mórocz Zsolt: A hely szelleme és a szellem helye (esszé)

templom, ez a miniatűr csoda, a maga nemében a csipkés kölni dómmal egyenértékű. Azután ismét a pusztulás. Az unalomig ismételt képlet: tatár, török, német. Az idő könyörtelenül pörög: A XVII. században vagyunk. Tucatnál kevesebb szerzetes igyekszik megállítani a megállíthatatlant, a dömölki klastrom pusztulását. Közöttük van a szombathelyi születésű Lancsics Bonifác. Nemrégen rendelték ide, útközben látva az ország állapotát, talán itt fogan meg benne, a málló kolostor falai között a Boldogasszony anyánk kezdetű vallási ének szövege. Esztétikai értéke - akár a Székely himnuszé - vitatható. Az ének országoss elterjedése azonban azt jelzi, olyan húrt szólaltatott meg a magyarok lelkében, ami közös élményt sejtet. Magasabb igénnyel Kölcsey fogalmazza meg mindezt később. Helyezzük ide Bonifác testvért, Dömölkre, a csöndesen romló, valaha fényes, gazdag apátságba.

Következő' helyszínünk zajosabb. A kurucok éppen azon tüsténtkednek, hogy felgyújtsák a Batthyányak erősségét, Németújvárt (ma: Güssing), amikor tiszttartójuk feleségének fia születik. Egy éve bontott zászlót Rákóczi. Az újszülött majd Faludi Ferenc néven vonul be a magyar irodalomba. Arcát nem ismerjük. Fennmardt képmása - egy képzeletbeli rajz - mégis hiteles. A könyvtárszobában munkája fölé hajoló szerzetest mutat, aki tollát buzgón ser- cegteti a papíroson. A rend feloszlatásáig jezsuitaként élt, Toldy Ferenc ennek tudja be, hogy kitűnő lírai képességei nem fejló'dhettek ki egészen. Többen úgy vélik, nem az őt megillető helyet foglalja el az irodalomtörténetben. Weöres szerint az első igazi kismester: „Kultúrált ízlésével, tehetsége határait egyenletesen betöltő eredményeivel többet ér sok alaktalan, unalmas nagymesternél.” Valóban nagy áldás, ha önmagunk képességeivel tisztába kerülünk. Ezt szokták tudatosságnak nevezni. Ritka kincs, manapság hiánycikk. Hogy miért nincs Faludi a helyén annak oka nem műve minőségében keresendő. Magyarországon a literatúrában létezik egy „vátesz vonal” - mondjuk Zrínyitől Petőfin át Adyig - és van egy „mester vonal” - vezessen ez Faluditól Babit- son át Weöresig. A nevekből nyilván kitűnik, hogy nem a kvalitásra esik a hangsúly, hanem az elkötelezettségre. Míg az előbbiek az ország baját tekintik elsődlegesnek, - költők, hadvezérek és forradalmárok -, az utóbbiak csak irodalmárok óhajtanak lenni, aminek társadalmi hozadéka közvetett. Vers, te légy vers, ne pedig (osztály) harcos - ez az ars poeticájuk. Faludi hazafias lendületéből egy Mária Teréziát dicsőítő költeményre futotta. Azonban írt gyógyvizekről, erdőkről, hajnalokról, a forgandó szerencséről, A pipárul. Ez az első magyar nyelvű szonettkísérlet. Lelkesen dalol benne a dohányzás örömeiről, a füstről, mely enyhíti „mellyét” és a múlandóságra emlékezteti. Az élet „Mmt a füst eloszlik hirtelenül / Úgy magad is fontold meg, / Elcseppensz egykor véletlenül.”

A sorok mögül a csendes, sztoikus, panteista Faludi arca néz ránk. Nyilván költői szerep ez, nem több, de ne feledjük, a szerző jezsuita szerzetes, akinek hivatásszerűen hinnie kell a megváltásban. És most levetve a reverendát, mégis szerepjátszással próbálkozik. Amikor a gyanútlan olvasó első ízben veszi kezébe verseit, kissé meglepődik. Mintha a nyelvújítás után íródtak volna. Faludi nyelve friss, hajlékony, izmos, lendületes, helyenként elegáns.

242