Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Alexa Károly: Madách optimista? Vagy pesszimista? (esszé)
példák zöme századunkbeli, modem vagy posztmodem műtárgy, a klasszikus munka Mallarmé befejez(het)etlen kísérlete, a Könyv, amely legalább annyira minősíthető esztétikai üzenet forrásaként, mint valaminő kombinatorikai kihívásnak. Olyan műalkotást kívánt létrehozni itt a költő, amelynek nincs meghatározható eleje, sem vége, amelynek struktúrája éppen a klasszikus szerkezet hiánya, ahol a nagy szerkezetek megtagadása mintegy intenzívebb létezésre serkenti a mikroelemeket, a szavakat, a mondatokat. A példa talán túlzó és távoli Madáchról szólva, de hadd emlékeztessek egy húszegynéhány éves színházi előadásra (25. Színház), amely a M-A-D-Á-C-H cím alatt egy olyan szöveget kívánt megjelenttetni, amelynek alapanyaga Az ember tragédiája textúrája: szövegválogatás és szövegkombináció, az eredeti szerkezet radikális kiiktatásával. (A művet talán mondatokra metélték, a papírszeleteket összekeverték, azután a boldogtalan színészeknek húzni kellett és alakítani.) Vagy hadd idézzem föl az Angyali üdvözlet című viharos elutasítást kiváltó filmet, amely hasonló erőszakossággal bánt Madáchcsal, ám hogy ezeket a kései feldolgozásokat, amelyek befogadói gesztusok is egyben, ne az alapszöveg bizonyos tulajdonságai biztatták volna föl, az aligha tagadható. Le kell szögeznünk, bár talán mondani sem kellene, hogy Az ember tragédiája értelmezési sokfélesége, sőt éles és intenzív bipolaritása, nem a szerkezet valamiféle művészi elbizonytalanításából származik. Madách drámai költeménye szinte kihívóan rendezett mű, amelynek a történelmet imitáló cselekményrendjét egy szabályos keretes szerkezet fogja össze, tölti megjelentéssel és értelmezési implikációkkal, ha szabad így fogalmaznom. Ha viszont se a cselekmény, se a szélesebb értelemben vett szerkezet, se a szereplők viszonyrendje nem sugallja a magyarázatát a befogadás talányosságára, nem tehetünk mást, mint azt, hogy mélyebbre nézzünk, azaz máshová vessük tekintetünket: a nyelvre. Mallarmé itt is figyelmeztet: Degashoz intézett híres sora szerint, a költészet nem gondolatokból, hanem szavakból készül. Vessünk tehát futó pillantást Az ember tragédiája szövegszerű megfor- máltságára. Hangsúlyozva a bemutatás szakszerűtlenségét, amely azért - faktumaiban - talán nem egészen megbízhatatlan, s amely különböző grammatikai minőségeket állít egymás mellé: inkább jellegadó illusztrációnak szánva, mintsem a grammatikai vagy általánosabb nyelvhasználati traktátus felé közelítve. Meg kelll azonban jegyeznem, hogy a mind beláthatatlanabb Madách-szakirodalomban nemigen akad olyan nyelvészeti szakmű, se nyelvtörténeti, se szemantikai vezérelvű, se a generatív grammatikához közelítő, amely megmagyarázná a textus különlegességeit, sokszínűségét, amely legalább arra adna szakszerű választ, hogy mit is kell értenünk Arany finom feddésén: „nem hatja át úgy” a mű beszédét az az irodalmi köznyelviség, amely éppen Arany (meg Petőfi és Jókai) által kodifikálódik. (Amely egyébként a kor egyéb műveit sem nagyon hatotta át. Olvassunk bele Madách korának regényfordításaiba - ezek reprezentálják ugyanis a leghívebben a művelt irodalmi közbeszédet - s meglátjuk, milyen lehetetlenül biedermeieres szóalakzatokon andalogtak az olvasók.) Miféle nyelvi jellegzetességeket mutat ennek a nógrádi, jellegzetesen nyelvi peremvidéken élő, az irodalmi nyelvhasználattal nem folyamatosan 236
