Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 2. szám - Alexa Károly: Madách optimista? Vagy pesszimista? (esszé)

mindenkiből mint pesszimista távozik.” - így nyilatkozik Greguss Ágost, hozzátéve még azt is, hogy a kiválasztott korok lélektani motivációból torzítottak, csak „önleg” mondhatók igaznak. Arany oly sokszor idézett üdvözlő' szavaiból idézve: „el nem hallgathatok egy észrevételt, mely inkább magán körben, mint sajtó útján felőle olykor nyilvánult: hogy t. i. e mű nagy mértékben a pesszimista világnézet kifejezője.” „... én nem találom e pesszimizmust az Ember tragédiájában, mihelyt mint egészt fogom fel.” - nyilvánít véleményt a mű mentora. A világot Lucifer mutatja ilyennek, magyarázza, s a summa: „Ez nem a szerző' pesszimizmusa: ez magából a szerkezetből foly így.” A kor nagy közéleti tekintélye, Csengery Antal így ír a mind megfellebbezhetetlenebb kritikai tekintélynek, Gyulainak: „Reám rendkívül pesszimisztikus hatással volt.” - majd Arannyal (annak háta mögött) vitázva: „... nem látom kiemelve, hogy csak az ördög láttatja a ferde oldalt.” Szász Károlynak a fejlődésbe vetett hite - mit arról a Szépirodalmi Figyelőben közölt értekezéséből értesülhetünk - nem látszik sértve lenni a mű által. Lucifert szinte humanizálja, s elfogadja a küzdés eszméjét az emberi életút és pálya természetes velejárójának. Zilahy Károly természetesen nem hisz Aranynak, mi szerint Lucifer szemüvegén keresztül nézve ábrázoltatnék itt az emberiség történelme. „Nagyobb hiba - szerintem, hogy a mű tanulságául fölvett bölcselmi eszme, az emberi törekvések negatioja, okadatolva utoljára nincsen.” S végezetül az a vélemény, amely a szerzőt olyannyira bánthatta, hogy elolvasása után nem sokkal egy önmentő, s ami itt fontosabb: önmagyarázó, önértelmező levél megfogalmazásába fogott, Erdélyi János irgalmatlanul elítélő dolgozata, amely kijelenti, hogy a „magveszme... Luciferben van megtestesülve.” Hogy az ember nyomorult pályáját „nem az Úr szabta, hanem Lucifer hazudta.” Hogy itt merőben a történelem árnyékoldalai vannak „állandó világításban”. A mű következetessége erőszaktétel, „ferdeség”. S az elhíresült összegezés: „Az ember tragédiája elhibázott cím, ehelyett: Az ördög komédiája.” Madách válaszlevelére soha nem kapott választ, arra az elégikusan fegyelmezett, tisztelettudó, de önmaga értékeinek tudatából táplálkozó, méltóságos hangmenetű episztolára, amelyben hitet tesz derék liberális módjára az emberiség fejlődése mellett: „az eszme folyton fejük, s győz, nemesedik... Inkább írtam legyen rossz Ember tragédiáját, melyben nagy s szent eszméket nem sikerült érvényre hoznom, mint jó Ördögi komédiát, melyben azokat nevetségessé tettem.” Hinnünk persze szabad, sőt ildomos Madáchnak, annak is aki ezt a levelet írta, s annak is, az Az ember tragédiáját pár évvel előbb. De állíthatja-e valaki bizton, hogy ez a két Madách Imre nevezetű személy egy és azonos? Az 18 62-es év mint befogadástörténeti metszet legyen tehát kiindulópont számunkra, hogy Az ember tragédiája értelmezhetőségéről beszéljünk, s egy ajánlással éljünk.

Amilyen igaz az, hogy a befogadásesztétika alapelvei minden műtárgyra érvényesek, éppolyan nyilvánvaló, hogy vannak művek, amelyek értelmezési tartományai gazdagabbak, rétegzettebbek, ellentmondásosabbak, mint a többieké. Jellegzetesen XX. századi fejleménye a művészetek történetének az ilyesfajta művek megsokasodása, az olyanoké, ahol tudatosan többértelmű az üzenet, ahol az egyetlen jelölő jelöltek sorát képes indukálni. Elég utalni Joyce-ra vagy Kafkára századunk nyitányának démoni klasszikusai közül. Kafkáról például ezt állítja egy értékező: „itt az egyetemes törvények szerint rendezett világot egy többértelműségen alapuló világ helyettesíti.” Jóllehet a

235