Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 1. szám - 1956 EMLÉKEZETE - Majthényi László: Lágervilág a Kemenesalján
nemibeteg ukrán nők elkülönítésére, fogva tartására. Valószínű, hogy velük végeztek tarkólövéssel, őket rejti a tömegsír. Elfogadott volt a Vörös Hadseregben (is) a „háborús feleségnek tartása. Hetyén és környékén elsősorban az ukrán hadifogoly tisztek felségei közül kerültek ki a szovjetek szeretői. Még ma is sokan emlékeznek itt egy Marianna nevű ukrán nőre, aki a papiak emeletén lakó magasrangú tisztnek volt a szeretője. A nő hosszú, szép szőke haját minden nap befonatták, a tisztnek pedig a termőággal együtt hordták fel az esperes úr gyümölcsöséből a cseresznyét a szobába. A bekenyi sortűz Telefonon találkozót beszélünk meg Döme Lászlóval, a Szombathelyi Erdőgazdaság kerületvezető erdészével. Mikor a bekenyi erdőt említem, rögtön rávágja, hogy biztos a szovjet katonai temetőt keresem, mert ő elődjétől úgy hallotta, hogy ott katonai temető van. Sírok vannak szerintem is, mondom, de az nem katonai temető, ott nem voltak harcok, „csak” kivégzések. Az ukránok tábora a bekenyi major mögötti akácosban volt (ma fiatalos fenyves), a területe nyolc-tíz határ lehetett. A háború idején még tíz család lakott kint a majorban, a hetvenes években költöztek be az utolsók a faluba. Közülük ma egyetlen ember érhető el, Németh Alajos. Elmondása szerint ők nem mehettek át a majorból a lágerbe, fogalma sincs, hogy hogyan élelmezhették a foglyokat. Az biztos, hogy a majorral szemben volt egy lucematábla, mellette pedig szarvaskerepet vetettek. Az ukránok olyan éhesek voltak, hogy mind lelegelték. Vajda Lajos 1945. június 28-án, vagy 29-én indult el Borgátáról Egy- házashetyén keresztül gyalogosan a bobai vasútállomásra: „Veres Péter bácsihoz igyekeztünk Pestre - mondja -, hogy egy épületet megszerezzünk a borgátai parasztifjúság számára. Hetyén, a falu közepén, ahol Boba felé elágazik az út, megállítottak az oroszok bennünket. Kinyittatták a bőröndöt, és ami koszt volt benne, azt mind elvették. Mégse fordulunk vissza, a hülye fejünkkel. Mikor Bekenyhez értünk, látjuk ám, hogy ott megint sok orosz van, csak úgy huztuk a fülünket, féltünk, hogy elfognak. Aztán hét, vagy nyolc embert láttunk a major fölött, ahol az akácos kezdődik, úgy nyolcvan-száz méternyire az úttól végezték ki őket. Hatalmas sortűz volt. Akkor szigorúan megijedtünk, lehúzott nyakkal mentünk tovább, aztán nekiálltunk futni, mert féltünk, hogy még belénk lőnek.” Varga Imréék 1966-ban kerültek lakni Bekenybe. Mikor a hatvanas évek végén állították föl a trafót, ásás közben emberi csontvázat találtak. Hogy mi lesz a sorsa, azt nem tudja, de arra emlékszik, hogy nem volt mélyre ásva, még talán egy méterre sem. T. Zoli barátjával néhány éve a bekenyi major előtt, a régi uradalmi homokbányánál játszott (ma szeméttelep). Játék közben a barátjával egy koponyát találtak, először azt hitték, hogy műanyagból van. Itt ment be a golyó - mutat zoli a halántékára - és a másik oldalon, az arccsontot roncsolva jött ki. Napsütéses reggelen gyalogolunk a télvégi, szikrázó hóban Döme László erdésszel a bekenyi erdőn, az egykori láger helyén telepített fiatalos fenyves felé. Jó pár száz méter megtétele után e£y tisztáson megállunk egy róka23
