Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Czakó Gábor: Sóvárgás
- És az eperszín ez, tündérileg fog mutatni mókuskegyednél hajban - donogta Bombácska pihés fülébe McPharson. Roland valóban háziember volt az utolsó porcikájáig, vérbeli homo domes- ticus, rokonságban a musca domestica-val, már amennyiben roppant élelmesnek tudta magát, az is volt, sőt sikeresen élelmes, de ez a valamilyenség máris oly sarkos határozottságot jelentett számára, amit divatos russzicizmussal: nem vállalhatott föl, hogy miért éppen föl, s nem le vagy be vagy össze, nem kutatta, nehogy ismét akaratlan állásfoglalásra kényszerüljön. Ezt is kiválóan érzékelte Bombácska, akár a tulajdon szelei bensőséges töfógését, hogy félje semmilyen. És e semmilyenség nem véletlen, hanem Roland életstratégiájának alapja. A tömeg sűrűjében, beszédében elbújni jó, miként egyáltalán. Aki ugyanis semmilyen, az a forgalom kaleidoszkóp-kívánalmai szerint és a kellő pillanatban lehet bármilyen. Mégis - Roland nem magyarázta önmagának sem, hogy miért és miért nem - olyan hirtelen elhatározástól sarkalltan kilépett háziemberi papucsából. Mi több, kizuhant, mint lőtt fácán a haláltól kifordult égből. Az egyik pillanatban még normális volt: százhúsz decibellel verette az agyát az autórádióból és száguldott a napsütött Temető utcán holtak és leendők között, és számolta, hogyan lehet az első osztályú ukrán üvegáruból másodosztályú csehet és dupla dohányt csinálni, a másik pillanatban pedig a gázos lába - mintha önállósította volna magát - a fékre ugrott, a béemvé kereke sikongott, a zaj ágyú hatástalanítva, s ő ott állt a járdán, hogy segítsen Fotó Nagykabátnak és Nellikének elszállítani a kárpitozott sarokpadot Ká pont Lajos telkéhez. Kész őrület. Hogyan történt, miért? Ki tudja? A két szakadt alak cipelte a piros, vasvázas műbőrt micsodát a rekkenő hőségben. Roland pedig megállt mellettük az ezüstmetál BNW-jével, kiszállt és azt mondta: tessék. Fölcuppantóttá a vákuumos csomagtartót, emelte, tolta a bútort, arra sem figyelt, hogy a kanyarfotel lába esetleg megkarcolja a fényezést. Ráadásul ezt kérdezte:- Hová lesz?- Hát ez az! A két meghökkent csőlakó fölnevetett. Hogy hová? Tényleg hová? Az ő otthonukban ugyanis nem létezett sarok, akárcsak fal sem és tető sem. Már a könnyük is kicsordult, amikor az jutott eszükbe, hogy ilyesmijük ezután sem lesz, viszont sarkuk az igen, az lesz, mostantól kezdve. A térés és határtalan világban lesz egy piros sarok, külön kettejüknek.- Londonban sej, van számos utca, és minden utcán van sarok! - énekelte Nellike. Roland úgy találta, hogy gyönyörű. Elképzelhetően gyönyörű ez a hajlék a gát mellett. Hajlék a szó szoros értelmében: sápadtzöld fűz, ezüstszín olajfa, haragos tűztövis és sárga jázmin hajlik a barlang fölé, amelyben oly meghitten nyújtózik a rongyos cókmók, mint almában a kukac. Orgona kutya pedig a fehér komondoröltönyében tengernagyba ojtott főportásként tornyosul a bejáratnál. Kissé félrehúzódva bodzabokor. Csúcsán egyetlen hófehér, ernyős virág - mint üdvözült akácia a Szerengeti purgatórium aszályából - immár angyal a halványkék ég alatt: nézelődik az árnyékvilágban, bármikor fölröppenhet. 231
