Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Karátson Endre: Epedő
egymást szüntelenül fürkésző szemükben az egész lényüket felitató, értelmüket is magába szippantó epedés, amelyről én a fényképeken magamra ismerek. Egyre vadabbul hintázik a hajó. Fejünk hajladozik, mint parti pálma a szélben. Bejön Ondrej és Bozena. Ha nem a kielégültség közönye ülne ki ábrázatukra, sok mindenben, például az evilági újdonságokra való fogékonyság jeleiben, az újdonságok elszerelésében, kitáguló pupillában, közléskényszerben, hahotázási hajlandóságban alig különböznének Danusiától, Barbarától és Petrutól, akik viszont, szintén belépve az apróbb tökéletlenségek miatti ingerültségükben emlékeztetnek rájuk. Engem például szörnyen zavar melléfogásom Ramszeszem adatait illetően, és nem tudok úgy elvegyülni az élénkülő sereglésben, ahogy rokon vonásaim alapján természetes lenne. Együtt lassan az egész csoport, és ha mindenkit ugyanabból a fából faragtak, miért nem oszlik meg köztünk az igazság? Teofilt bezzeg ilyen kétségek nem gyötrik. Háttal a bárpultnak dől, macskaábrázatából tekintetét mereven rászögezi erotikámra, átveszi a pezsgőspoharat, s akkor veszem észre, hogy aki az importált üveget az ő tiszteletére bontotta és a tálcát felé tartja, az maga a piláfgnóm. Összerándúlnak idegeim. Ösztönösen mellemhez kapok, védem a löttyedt, barna bőrével előrenyúló gumikartól. Hang viszont nem jön torkomból. Kiáltásból könnyen hányás lenne. Prokop Jadwigával kuncog, nekik mutatom, hogy ki van ott. Prokop látja, hogy magamon kívül vagyok és mondja, nincs miért, hiszen ő ott a Szelim. A szálloda alkalmazottja, aki a hajóra szegődött, hogy résztvehessen a kairói pincérversenyen. Most már nem az undor, hanem a düh fojtogat. Hogy is közölhetném Pro- koppal és Jadwigával, ami hirtelen megvilágosodik bennem. Teofil nem magától tudta a nyertes méreteket. Szelim súgta meg neki, a rizsesarcú piláfgnóm. Baksisért. Amit tőlem nem kapott! Én vagyok a legütődöttebb epedő, hogy nem kapcsoltam akkor rögtön. De mitől kapcsolhattam volna? Én II. Ramszesz kőkarját már derekamon éreztem, nekem már akkor ő maga nyomta be, mért kellett volna a piláfgnóm puskája? El se hittem volna, hogy ő jobban ismeri a méreteket. Neki vajon ki súgott, ezt ki kell szednem belőle. Elájulásom akkor következik be, amikor a minden áron menekülésből a minden áron közeledésbe túl hirtelen csapok át. Még látom, hogy Teofil poharában egy skarabeusz úszik. O ezt a skarabeuszt a pezsgővel együtt kihör- pinti. Végül is eszméletlen állapotban hányok s gyomrom rángására ébredek fel bizonytalan közérzettel. Ha nem ráng azonban akkor is magamhoz térek a döbbenetes üvöltéstől. Vakolatlan sártéglafal tövében füstösbőrű férfiak ülnek, ujjuk lassan sima golyófuzért perget. Előttük réztálcán parányi üvegpoharakban zöld tea. Mind engem néznek. Az én pókháló vékony, kombiné- szabású selyemruhámat. Ez egy keleti kávéház, ahová nők nem járnak. A pókháló vékony, kombinészabású selyemruhák különösen ki vannak innen tiltva. Persze nem segít senki talpra állnom. Forog velem ez az arab világ. Mikor az ajtó helyén lógó, molyrágta függönybe kapaszkodva kiügyetlenkedek a napmelegtől égő, poros terecskére, akkor fogom fel, hogy a kairói világ forog velem. Felismerem a Khan el-Khalili bazár díszletét, melyet az albumban csak úgy átlapoztam, mert a fáraók Egyiptoma jobban érdekelt. Most viszont itt kell megfogódzkodnom, ha nem akarok hanyatt vágódni. 222
