Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 2. szám - Fábián László: Böjtelő hava
egymást se értsék - ez a békebeli scéna, de hisz épp azért kutakszik, hogy áll a széna? lám, lám, penészesebb, romlottabb minőség, bizony jó ideje már, nem volt szikkasztó hőség, Sebastien orrát vezeti a penész, szólnál utána: ezzel semmire sem mész, nem volt a kőnek, nem lesz úgysem a hónak Diane-arca, és ahogy telik évre év, hó, nap, mind kevesebb, mit bevethetsz a harcba; inkább csak afféle rutin, tehetetlenség taszigálja, löki egyre tovább (már-már mondhatni: a makacs ostobát!), nehogy valamiképpen elfelejtsék, holott egy csupasz faágra billent cinke látványa visszatéríti a hajdani ringbe: a kamaszábránd, az eltitkolt rajongás, amely kikívánkozik az agyagpadlós szoba hűvöséből, hogy megfelelő lecsöngést kapjon, de sosem más, olyan, amitől egyszerre szétdől az egész építmény, a könnyű játék, mint vaskályha, úgy izzik, a bőrén átég: egykor nagyanyja csorbult vaslapáton vitte a parazsat este a jeges szobába, hogy lefekvésnyit átmozgassa levegőjét, amely mint darazsak csípték, szúrta meztelen bőrét, vajon mit értenek ma ebből a dőrék? akik még csak el-elkívánkoznának kalandra lábnyomában, amint azonban megtapasztalják, merre, hány határ van, lemondanak kéjről és gyötrelemről Sebastien viszont megint előre lendül, neki a szélnek, esőnek, hónak, neki a ködnek, könnyen, nyomot se hagy, a mennyek mennydörögnek a messzeség mélyén aprócska, zavarba ejtő pontok: meglehet, hajdani társak, düllesztett mellű frontok, fedezik, óvják a múlt közös határát, és a közelítőre üríti mindegyik az egász tárát, lőtt sebek, roncsolt izmok és csonkolt tagok, csupán a megdicsőülésre - itt se, ott se - semmi ok, a tengerben közel a parthoz állja a hullámzást a szék, rajta mélázva ül egy fehér bohóc, az arca festék, talán hajóra vár, tűnjék föl a vitorla, talán palackot les, amiben üzenet porlad: odaátról, egyszer csak ideér évtizedek múltán, ahogy ez a ledér idő kényére-kedvére szabja, de nem érkezik megint hajnalra, alkonyaira, csak bámul egyre a mélázó, a gyatra fényben, majd kedve szegetten elhagyja őrhelyét, akár egy, enjambement a telt sort, vagy mintegy megijesztett menyét hagyja félbe az eltérvelt tort, fól-alá járkál a partfövenyben még mindig várva, talpa alatt zizeg a száraz homokpárna, ráakad váratlanul egy szétzúzott palackra, azt már pontosan tudja, ezt nem akarta, ettől tartott, attól, hogy végérvényes: ha volt is üzenet, már régen semmivé lett egy utazást, egy régi szép utat Sebastien kócos emlékezete még kutat, legszívesebben lejárná újra, mérné kokaslépéssel és hogyha észlel legkisebb jelet is az elfogyott erőből, ha csak a legkisebb, legkétesebb remény is előtör, párás szeméről letörli a hályogot és a megpillantott után veti magát legott; zötykölteti megfáradt testét egy végérhetetlen villamosvonalon, ténfereg ismeretlen utcákon, ahol az alom vaskos galambürülék, kutyapiszok - akár a felhám, rétegekben hasad, pala módjára bomolván, nyikorduló kapuk, ótvaros kapualjak, és benn az udvaron még nagyobb az ótvar, melyből az emlékezet nyakába több kilót varr, ostyasütő vagy aggott szikvizes üzem, kifogott lovaskocsi, meg egy kókadt ecetfa üzen, hogy jó helyen jár, el semmiképp sem tévedt, ebben a kétes környezetben az ifjúkor egyszerre milyen szép lett: kinyílnak ismét a titokzatos ostyaformák, ráégett illatuk percekre visszahozzák, belengi minden zugát a sütő fölötti szobának, sőt, illatával el is födi egynémely titkát, az ilyen pillanatok, persze, ritkák, mert valahogy mindinkább rárak egy újabb lapáttal a vágyra, hogy fölérezd, konkrétan vagy itt, nemcsak a lelked, a tested ébreszt emlékeket, amik veled épp itt megestek, mosolygós délelőttök, 209
