Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Alföldy Jenő: A lakótelep és élővilága - Csanádi Imre három verse

más madarak (rigó, gerle, verebek, varjak) leírása olyan pontos, mintha a zámolyi parasztudvaron a nagyanya által szólongatott-e te tett baromfiakat írná le a költó' (Szüle című kései versére utalunk).

A három költemény megkülönböztető' vonásai az életmű egészéhez viszonyítva pregnánsak. Az egyik a szabad versforma, ami külön figyelmet érdemel a legváltozatosabb kötött formák mesterére tekintve. A közlés majdhogynem prózai egyszerűsége (egy-két korábbi prózaverstól eltekintve) új fejlemény ekkor Csanádinál. Mintha arra ügyelne, hogy a lírai helyzetjelentést minél kevesebb művészi beavatkozás, szövegmegmunkálás, kötöttség térítse el a természetes közlésmódtól. Az idó'mértékes vagy hangsúlyos verselés ritmusemlékei, rejtett rímek, kötó'i képek, metaforák és más eszközök mindössze néhány helyen mutathatók ki; a költő' által kedvelt régies fordulatok, szóalakzatok és inverziók nyomát sem találjuk e művekben. Inkább tüntetőén prózai, szinte redundáns fordulatokat sző a szövegbe: azt mondják; ha igaz; már ameddig sikerül; és effélék; példának okáért; mondom; mindegy - és így tovább. A Rákos homokján elsőkét sorának rímpárja is mintha csak véletlenségből vagy merő hanyagságból csendülne össze: „Ez lett a hazám, itt lakom. / Szelekforgatta zuglói homokon” - a hosszú költeményben ezen kívül alig fordul elő rím. Ez a parlandószerű oldottság Csanádi esetében csakis a formaművészet tudatosan választott stíluseszköze lehet. így jut érvényre az a mesterfogása, hogy megnő a puszta tényközlés jelentősége, és szimbolikus többletjelentést kap, anélkül, hogy a szimbolizmus homályát, sejtelmességét beengedné a versbe. A „Rákos homokj án” cím például egész konkrétan és félreérthetetlenül a kelet-pesti vidék homokos talajára vonatkozik, mégis beleérezzük, hogy a panelrengeteg szinte „futóhomokra épült” - a néhány évtizedre (háromra? esetleg a duplájára?) tervezett lakótelep aligha ér meg annyi időt, mint a száz évvel korábban emelt bérházak, paloták. Vagy mint akár az a nevezetesen megénekelt,hajdani templom”, amely romjaiban is régi évszázadokról üzen. („Rákos homokja” mellesleg mennyire másképpen hangzik, mint ahogy Arany beszél a Toldiban a „Híres nevezetes Rákos mezejé”-ről...)

A költő sok más művétől eltérően, az ódondad hatású - és ily módon a jelennel művészi distanciát teremtő - hangvétel nem jellemző erre a verscsoportra. Hangsúlyozottan a jelenről és a jelenből hangzik a versbeszéd: mintha naplót vezetne. A költő talán még sohasem foglalt el versben ennyire „költőietlen” pozíciót: nem énekel, egy csöppet sem ünnpélyes (máskor nagyon is az), inkább a közemberi érzésnek akar minél hétköznapi módon hangot adni. Mindig gondja volt arra, hogy ne a „művész”, a „kiválasztott” vagy éppen a „vátesz” emelvényéről beszéljen. Ugyanakkor a prófétai intés, a hivatkozás jelentékeny példákra, és főként az éneklés, a ritmus és a dallam gyünyörűsége, a nemes választékosság és a plasztikus megjelenítés érzéki öröme sosem volt idegen tőle. Mindez itt elmarad, s egy másfajta költői elvnek adja át a helyét.

Bármennyire leíró jellegűek ezek a versek, bármilyen tárgyiasak és tárgyilagosak, a maguk puritán módján elsősorban mégiscsak közérzetkifejezések, élménykifejezések. A falu világából elszármazott (ahogy ő mondja egy korábbi versében drasztikusan: „kifajzott”), gyökértelenné vált ember életérzése fejeződik ki bennük, azé, aki az új lakótelepen végül is otthonhoz jutott. Csanádi persze nem „egy a sok közül”: kényes ízlésű, a tömegben soha el nem vegyülő értelmiségi, különleges érzékenységgel megáldóttan-verten.

153